Biztosan törölni akarja, a kiválasztott elemet?
Igen
Nem

Lee Child: A nevem: Jack Reacher

Reméljük a legjobbat, készüljünk a legrosszabbra.” – hirdeti az angol születésű amerikai író, Lee Child első és mindeddig egyetlen novelláskötetének hátsó borítója. Ez a gondolat az író állandó hősének, Jack Reachernek a jelmondata, s benne van minden, ami az egykori katonai rendőr számára fontos: a szembeszállás, a kockázatvállalás, a felelősség viselése, a függetlenség, az előre gondolkodás és a világ távolságtartó iróniával való szemlélése.

 

Ilyen a hős, ilyennek alkotta meg Lee Child, aki 1997 és 2017 közt, húsz év alatt huszonegy pompás regényt írt Reacher akciódús nyomozásairól. Majd gondolt egyet, s megajándékozta a rajongókat az összes valaha kiadott Reacher-novella gyűjteményével: ez lett A nevem: Jack Reacher. Bár azóta megjelent egy újabb, huszonkettedik regény is, az Éjféli szállítmány, az elbeszéléskötet még mindig egyedülálló a Reacher-univerzumban: tucatnyi történetében ugyanis tucatnyi időpillanatban kísérhetjük Reachert egy-egy szokatlan, rövid kaland erejéig. Így azok, akik még nem találkoztak vele, egy percig sem fognak unatkozni az ismerkedés közben. Akik pedig már az író és hőse régi rajongóiként veszik kézbe a könyvet, nem győzik majd az apró mozaikdarabkákat elhelyezni a nagy képben: milyen is volt Reacher gyerekként, kamaszként, fiatalemberként vagy épp néhány perccel az Éjféli szállítmány kezdete előtt…

 

A könyv elbeszélései korábban csak digitálisan voltak letölthetők vagy amerikai folyóiratokban, antológiákban jelentek meg (néha csak rövidítve, mint a Hőség): összegyűjtésük és kiadásuk ezért angol nyelvterületen is szenzáció volt, így nem csoda, hogy az olvasók lelkesedése a könyvet gyorsan a bestseller-listák élére röpítette. Magyarul pedig teljesen unikálisak a Reacher-novellák, amelyek Lee Child tökéletes tolmácsolójának, Gieler Gyöngyinek a fordításában láthattak napvilágot.

 

Lee Child ma talán a legnépszerűbb amerikai krimiszerző (függetlenül attól, hogy brit születésű): művei 48 nyelven jelennek meg világszerte, könyvei máig több mint 100 millió példányban keltek el (s további 1 millió példányban az e-változatok), ő maga pedig 2013-ban elnyerte a Krimiírók Szövetségének Gyémánttőrét. Nem csoda hát, hogy a Reacher-univerzum sem kerülte el a megfilmesítést: 2012-ben készült el a Jack Reacher című film, amelyik Lee Child kilencedik regényét, a Csak egy lövést vette alapul. Forgatókönyvét a rendező írta, Christopher McQuarrie, Jack Reachert pedig Tom Cruise keltette életre. A filmnek aztán folytatása is lett, a 2016-os Nincs visszaút című mozi, az író tizennyolcadik könyvéből. Ezt Edward Zwick rendezte, aki többek közt a Véres gyémántot, A bátrak igazságát és Az utolsó szamurájt is jegyzi.

 

Mióta ez a két film megszületett, általában két csoportra lehet osztani a Reacher-történetek rajongóit: azokra, akik megkedvelték Tom Cruise alakítását és legalább valamelyik filmet – és azokra, akik megbocsáthatatlannak tartják, hogy ha már Jack Reacher megjelent a filmvásznon, akkor éppen Cruise játszotta el. Utóbbiak számára a legfőbb akadály, aminek a kifejezésére számos netes mém is született, néhány fizikai tény. Reacher ugyanis hatalmas ember: legalább kilencven kilós, 195 centinél is magasabb, sötétszőke hajú, jégkék szemű, fenyegető külsejű óriás. Ezzel szemben közismert, hogy Tom Cruise nem kimondottan magas (legfeljebb 170 cm), s fiús kinézetével, amelyet ötvenöt éve ellenére rendíthetetlenül őriz, semmiképpen sem rémíthetne halálra embereket. Én nagy és őszinte örömömet leltem a Reacher-filmekben, mégpedig mind a kettőben – s hasonlóképpen érezhet nyilatkozatai alapján maga Lee Child is, aki mindkét filmben eljátszott egy-egy kis cameo-szerepet, s a forgatásokon is végig ott volt. Mégis, úgy érzem, hogy 2012 óta mintha két Reacher lenne: a filmes és a könyves. Mindkettőt nagyon lehet kedvelni, s sokban emlékeztetnek egymásra, de ha a filmeket is szeretjük, talán még jobban érződik, milyen önálló, háromdimenziós és következetesen megalkotott szereplő a könyvek Reachere.

 

Hozzá enged közelebb az erősen a főhősre koncentráló novelláskötet, A nevem: Jack Reacher. Benne találkozhatunk a már majdnem tizennégy éves Reacherrel (akinek a Jack nem a becézett, hanem az anyakönyvi neve, de senki sem szólítja így: „a család tagjait így tartották számon: Stan, Josie, Joe és Reacher, ez mindig is így volt”): mindenben különbözik a csendes-óceáni Guam szigeten állomásozó többi katonagyerektől, sőt, még csendes és okos bátyjától is. De talán épp ez segíti hozzá, hogy amikor a megaláztatás és a gyanúsítás hullámai egyszerre két számára fontos embert is elérnek, egyetlen délután alatt két bűntényt is megoldjon – miközben jól csókolni is megtanul. De szól elbeszélés az érettségiző korú Reacherről is, aki épp a nagy 1977-es New York-i áramszünet estéjén keveredik bele egy maffiabűnténybe: pedig csak meg akart védeni egy nőt az őt felpofozó férfitól. Találkozhatunk idősebb Reacherrel is: a kifejezetten a kötethez írt Időtényező című novella az Éjféli szállítmány, az Éjszaka egy bárban pedig az Elveszett holnap című regény előjátékául szolgálhat. A két „karácsonyi novella", a Karácsonyi hagyomány, de különösen az Üres szoba pedig annak a mesterpéldája, hogy a hős a kötelező krimis hangsúlyok nélkül is tökéletesen megállja a helyét egy összetéveszthetetlen stílusban megírt történetben – ahogyan azt az igazi irodalomtól megszokhattuk.

 

Vannak olyan írók, akik saját korukban a lektűrszerzők közé soroltattak, magazinokban és puhafedeles könyvekben publikáltak, és bár nagyon is olvastak tőlük, mégis „csak krimiíróknak” könyvelték el őket. Ma viszont a hard boiled stílus megteremtőiként, irányzatok megalapozóiként, a krimiműfaj megújítóiként, irodalmi legendákként emlékezünk rájuk, és – még ma is olvassuk a műveiket. Ilyen például két nagy kedvencem, Raymond Chandler vagy Dashiel Hammett. Magamban szeretem azt hinni, hogy Lee Childról hasonlóképpen emlékeznek majd meg pár évtized múlva, mint olyasvalakiről, aki teljesen sajátos szövegeket hozott létre, egyedi narrációval, idézhető fordulatokkal, szándékos letisztultsággal és erőteljes iróniával, ráadásul a thriller és az akciókrimi legjobb elemeit egyesítette az okos, klasszikus módon nyomozós történetek elbeszélésmódjával – és ezzel megújította a műfajt. Nem tudom, hogy A nevem: Jack Reacher novellái ott lesznek-e majd akkor a legemlékezetesebb Lee Child-művek között. De szeretném remélni.

 

A kötet elbeszélései:

Időtényező (Too Much Time, 2017)

A másodszülött (Second Son, 2011)

Hőség (High Heat, 2013)

Alvóügynök (Deep Down, 2012)

Kisebb háborúk (Small Wars, 2015)

James Penney új élete (James Penney’s New Identity, 1999)

Mindenki beszél (Everyone Talks, 2012)

Ez nem gyakorlat (Not a Drill, 2014)

Karácsonyi hagyomány (Maybe They Have a Tradition, 2016)

Éjszaka egy bárban (Guy Walks into a Bar, 2009)

Üres szoba (No Room at the Motel, 2014)

Festmény egy magányos bisztróról (The Picture of the Lonely Diner, 2015)


Baranyi Katalin - 2018. április 9.




MEGOSZTÁS
Az oldal tetejére

Hozzászólások

Hozzászóláshoz kérjük lépjen be!


    Legyen ön az első hozzászóló!

Kapcsolódó írások
  • Keresés

  • Ajánlott szerzők

  • Napi évfordulók

  • Eseménynaptár

  • Magunkról

  • Legfrissebb anyagaink

    7 nap14 nap21 nap
  • Bejelentkezés

    Jelszó-emlékeztető Regisztráció

    Jelszó-emlékeztető


      Kérjük, adja meg felhasználónevét, majd ellenőrizze postafiókját!

    • Felhasználónév:
    •  

    Regisztráció

    • Név:
    • E-mail:
    • Felhasználónév:
    • A felhasználónév ékezetes betűt vagy különleges karaktert nem tartalmazhat!
    • Jelszó:
    • Jelszó megismétlése:
    • Kedvenc szerző:
    • Kedvenc műfaj:
    •  
    •  
    A regisztráció egyben feliratkozást jelent a hírlevélre!