Főkép

A családregény mint irodalmi megnyilatkozási forma nagyjából azóta „halott”, amióta maga a regény. Időről időre mégis felbukkannak újabb, sokszor újító megnyilatkozások a műfajon belül, habár a hangsúly a polgári értékrendről egyre inkább áthelyeződik a formára, a szövegek közti, szövegen belüli játékra. Ahogyan valami hasonló történik Gerlóczy Márton legújabb műve esetében is, melyet – akár a legtöbb mostanában megjelent regényét – meglehetősen nehéz megragadni.

 

Az első problémát, amellyel az olvasó szembesülni kényszerül, a kronológia jelenti. A klasszikus, lineáris időkezelés helyett ugyanis metonimikus kapcsolásokkal, vagy a részlegesnél erőteljesebb szakadásokkal találkozunk a fejezetek között. Ez persze önmagában nem gond, a családi kapcsolatok szövevényessége miatt azonban nehezen követhetővé válik a családtörténet – néha hirtelenjében azt sem tudjuk, hol, melyik korszakban járunk, egy Erdélyből Magyarországra költöző, származásában is sokszínű família esetében pedig az efféle felszabdaltság/töredezettség különösen megnehezíti az eligazodást. Kézenfekvő megoldásként kínálkozna, hogy, úgymond, egy szuszra olvassuk el az egész szöveget, annak elmélkedésre késztető jellege, lassú folyása ugyanakkor épp ellenkező stratégiát kívánna meg. A kihívás ennek ellenére kellemes, és úgy érzem, a szöveg szépsége adja azt a pluszt, ami elengedhetetlenül szükséges ehhez.

 

Gerlóczy Márton ugyanis sokévnyi kutatómunka eredményét tárja elénk: levelek, naplók, versek, családtagok beszámolóinak hosszasan emésztgetett, valamennyire a szerző saját képére átformált summázatát. Maga az elbeszélő az a Mikecs Anna, akit egészen kicsiny gyermekként elveszített a család, és akiről Áprily Lajos – a regény végén idézett – csodálatos versben emlékezett meg. A költemény bizonyos szófordulatai sorra felbukkannak a főszövegben, az egyik mondata pedig amolyan mottóként, több fejezet nyitányaként „hangzik el”. Valószínűleg hihetetlen energia, rengeteg munka szükséges egy ilyen bonyolult szöveg megkomponálásához, ám még fontosabb, hogy az egész döbbenetesen hitelesnek hangzik. Az elbeszélő láthatóan tökéletesen azonosul minden szereplővel, átérzi-átéli gondjaikat és szenvedéseiket, mintegy megtestesíti az Áprily/Jékely család nőtagjainak gyötrelmes sorsát.

 

Mert hiszen a regény alapvetően szenvedéstörténet, ha nem is a bibliai értelemben: a két elismert költő hölgyrokonainak hányattatott sorsáról számol be rendkívül meggyőzően, viszont kerülve bármiféle szájbarágós prédikációt. Azt már kinek-kinek magának kell eldöntenie, hogy a megpróbáltatások oka a férjekben, a nőket körülvevő férfiakban keresendő-e, vagy a kor szokásaiban, berendezkedésében, annyi azonban bizonyos, hogy sok kérdésre ezek közül – például arra, hogy a nő (vagy bárki) áldozza-e fel a tehetségét a férje (partnere) kedvéért, vagy inkább igyekezzen-e kitörni a társa vagy a társadalom által ráerőltetett korlátok közül – a mai napig nem tudunk határozott választ adni. Legfeljebb szimpatizálni tudunk azokkal, akiket efféle választás elé állít az élet.

 

Talán sosem lesz bestseller az Altatóból, sőt, azt sem tartom különösebben valószínűnek, hogy valaha bekerülne bármely középiskola kötelező olvasmányai közé (igaz, nem bánnám, ha tévednék ezekkel kapcsolatban), de feltétlenül érdemes elolvasni a regényt, hiszen az sokkal többet tár elénk egy család történeténél (arról nem is beszélve, hogy olyan bensőséges tudás birtokába kerülhetünk a két költő életének mozzanatairól, amely máskülönben hozzáférhetetlen lenne), de még az egyszerű korrajznál is, mivel minden, ami benne foglaltatik egy mai író érzékeny elméjén folyt át, és egyszerre tükrözi, s így egyben ütközteti is a múlt és a saját korunk felfogását.