Biztosan törölni akarja, a kiválasztott elemet?
Igen
Nem

Brian Staveley: Az utolsó halandó kötelék

Az elmúlt időszakban nem volt szerencsém az epic fantasy trilógiák féltégla méretű befejező részével – mint mondjuk Anthony Ryan vagy Richard Morgan esetében –, és nagyon féltem attól, hogy Brian Staveley is hasonló sorsra jut nálam. Az előző két rész ugyanis nem igazán győzött meg: a második kötet végén még mindig inkább csak egy „ígéretnek” tűnt ez a trilógia, egy ígéretnek arról, hogy majd a befejezés minden várakozást kielégít, majd az tényleg annyira emlékezetes, zseniális és elképesztő lesz, hogy még évek múltával is emlegetni fogjuk. Vártam tehát a 750 oldalas terjedelem ellenére is letehetetlen cselekményt, a nagy kirakósban helyükre illeszkedő darabkákat, a háttér, a figurák és a filozófiai alapgondolat olyan összhangját, ami kiemeli az epic fantasy-k mezőnyéből. És bár végül mindez nem történt meg, ezúttal nem is vagyok annyira csalódott, mint korábban.

 

A Csiszolatlan Trón krónikája ugyanis részről-részre egyre jobbnak tűnik számomra – logikus lenne mindezt Staveley fejlődésének betudni, de az az érzésem, hogy a történet alakulása is jelentős befolyással van minderre. Az utolsó halandó kötelékben végre megtörténnek azok az események (mint egyes szereplők találkozása és az, hogy végre leülnek egymással beszélgetni), melyeknek már jóval korábban meg kellett volna (és akkor spóroltunk volna 5-700 oldalt); végre megértjük a karakterek motivációit és céljait, így már a konfliktusok megoldására és nem generálásra koncentrálhatunk; végre mindenkinek változott annyit a személyisége, hogy valóban élvezetes legyen velük tölteni ennyi oldalt. Ettől még továbbra is feleslegesen hosszúnak tűnik, viszont most már valóban a szórakozás és a kíváncsiság vitt előre, nem csak az, hogy jó belefeledkezni egy ekkora történetbe.

 

Az utolsó halandó kötelék persze tökéletesen hozza azokat a mozzanatokat is, melyeket kötelezően elvárunk a trilógia befejezésénél. A szálak összeérnek, az eddig csak mellékvágánynak tűnő eseményeknek is kiderül az értelme a nagy egészben, a szereplőket pedig minden korábbinál több megpróbáltatás éri. Most először éreztem azt igazán, hogy Adare, Kaden és Valyn útja valóban jellemformáló eseményeken át vezet, hogy tényleg szembe kell nézniük a személyiségük eddig titkolni vágyott oldalával – különösen Valynnál látványos mindez, talán ő megy át a legnagyobb változáson a trilógia lapjain, hogy a végére valami olyan szörnyeteggé váljon, amire senki nem számított a kezdeti Kettral herceget látva. Hozzájuk képest a mellékszereplők továbbra is amolyan olvasói vágyteljesítő szerepet látnak el, hibátlanul persze: az atmanok, a Koponyára Esküdtek, a Kettralok mind-mind olyan figurák, akiknek minden megmozdulásáról és beszólásáról borzasztóan szórakoztató olvasni – talán ők még emlékezetesebbek is lesznek hosszú távon, mint a főszereplők.

 

Ami azonban valóban a zamatát adja a trilógia befejezésének, az az, hogy végre egyértelműen kiderül, mi a világot megváltoztatni kívánó hatalmak fő motivációja – mi több, hogy mi is áll az egész cselekmény mögött. Staveley bátran mer a végtelenül alapvető, de mégis borzasztóan nehéz alapkérdésére (mi teszi az embert emberré?) építeni, és nem csupán elmélkedik, de valójában a karakterek cselekedeteit, sőt, az egész trilógia főbb konfliktusát is erre helyezi fel. Bár úgy érzem, mégsem merte meglépni azt, aminek a dilemmából következnie kellett volna, így is lenyűgözött, sőt, ahogy a figurák különböző irányból közelítenek a kérdéshez, abban több izgalom volt, mint az akciójelenetekben.

 

Nem mintha utóbbiból hiány lett volna: végig elég gyorsan pörög a cselekmény, nem egy kifejezetten hatásos pillanatot is be tudott sűríteni Staveley. Igaz, ez utóbbiból mintha a történet többre is lehetőséget adott volna; gyakran az volt az érzésem, hogy kihagyunk egy olyan jelenetet, amit más epic fantasy író nem hagyott volna ki (hogy helyére az elég fárasztó folytonos menekülés kerüljön). Ez pedig csak azért tűnik fontosnak, mert amúgy mintha most is megszaladt volna néha Staveley tolla, és a bő 750 oldalból azért mintha még lehetett volna húzni – akkor talán én sem fáradtam volna el ennyire a kötet végére.

 

Viszont az is igaz, hogy most tényleg nem csalódtam. Brian Staveley abban eddig is nagyon jó volt, hogy még ha esetleg láttam is a gyengéit az egyes könyveinek, akkor is simán el tudtam merülni a történetben, és élveztem a háttér vagy a szereplők boncolgatását. Ez most is nagyszerűen megvalósult, sőt, talán most volt a legtöbb izgalmas ötlet és érdekes boncolgatnivaló a trilógiában, ami miatt legalább pozitívan tudok búcsúzni a sorozattól. A Csiszolatlan Trón krónikája talán nem lesz az alzsánerben kötelező hivatkozási pont, de aki szereti a féltégla méretű fantasy-ket, az szerintem nem fogja megbánni, ha belevág a sorozatba. Sőt, a magam részéről még egészen kíváncsi is lettem Staveley következő regényére, ami ugyan szintén ebben a világban játszódik, viszont csupán háromszáz oldal…


Szabó Dominik - 2018. január 16.




MEGOSZTÁS
Az oldal tetejére

Hozzászólások

Hozzászóláshoz kérjük lépjen be!


    Legyen ön az első hozzászóló!

Kapcsolódó írások
  • Keresés

  • Ajánlott szerzők

  • Napi évfordulók

  • Eseménynaptár

  • Magunkról

  • Legfrissebb anyagaink

    7 nap14 nap21 nap
  • Bejelentkezés

    Jelszó-emlékeztető


      Kérjük, adja meg felhasználónevét, majd ellenőrizze postafiókját!

    • Felhasználónév:
    •  

    Regisztráció

    • Név:
    • E-mail:
    • Felhasználónév:
    • A felhasználónév ékezetes betűt vagy különleges karaktert nem tartalmazhat!
    • Jelszó:
    • Jelszó megismétlése:
    • Kedvenc szerző:
    • Kedvenc műfaj:
    •  
    •  
    A regisztráció egyben feliratkozást jelent a hírlevélre!