Biztosan törölni akarja, a kiválasztott elemet?
Igen
Nem

Margeret Atwood: Alias Grace

„Reggel van, ideje felkelni – és ma folytatnom kell a történetet. Vagy a történetnek kell folytatnia engemet, belevinni önmagába, az ösvényen, amit végig kell járnom, egészen a legvégéig, keservesen sírva és süketen és fél szemmel és becsukva és bezárva; pedig nekiugrok a falainak, és sikítok és kiabálok, és magához Istenhez könyörgök, hogy eresszen ki.

Amikor az ember egy történet közepén jár, az még nem is történet, hanem csak zűrzavar, sötét morajlás, vakság, törött üveg és széthasadt fa roncsa – akár egy ház a forgószélben, vagy egy jéghegyek közt összetört, zúgókon sodródó hajó, amit a fedélzeten senkinek nincs hatalma megállítani. Csak később lesz belőle valami történethez hasonlatos. Amikor az ember elmeséli, saját magának vagy valaki másnak.”

 

Nem tudnám hirtelen megmondani, ismerek-e trükkösebb és sokoldalúbb szerzőt Margaret Atwoodnál – túl azon a szenzációnak számító tényen, hogy napjaink egyik legfontosabb kortárs szépírója létére Arthur C. Clarke-díjas kirándulást tett a sci-fi világába; hogy megírta az ezredvég egyik legsötétebb és manapság legaktuálisabbnak számító disztópiáját, A szolgálólány meséjét; hogy nyolcvan felé is termékeny szerző, friss, kortárs trendekre nyitott közszereplő és elkötelezett kritikusa jelenkori társadalmunk vadhajtásainak; leginkább mégis azzal nyűgöz le, újra meg újra, hogy minden könyve mennyire más és mégis, mind egyformán zseniális. Atwoodot egyszerűen jó olvasni és jó (lenne) sokat olvasni: ahányszor új könyvébe kezdek, megdöbbent – mintha még sosem olvastam volna tőle. Nyilván ha szövegszinten elemeznénk a műveit, meglennének az állandó atwoodizmusok, és mind a társadalomkritika, mind a gendertudatosság ott van szinte minden művében, de témái sokszínűsége és az elbeszélés módja miatt mind gyökeresen más.

 

Az Alias Grace például hömpölygő, viktoriánus nagyregényeket idéző, ugyanakkor kézimunka-finomsággal szőtt, nőies, légies pszichológiai esettanulmány egy feltételezett gyilkosról – miközben alapos és kritikus kor- és kórkép a tizenkilencedik század második felének igazságszolgáltatásáról, nőhelyzetéről, társadalmi különbségeiről, úttörő pszichológiai irányzatairól és spiritiszta vadhajtásairól. Grace Marks, a tizenhat évesen gyilkossággal vádolt cselédlány története az év egyik legjobb és legfontosabb könyve – nem lehetünk elég hálásak azért, hogy Atwood műveiből hirtelenjében két sikeres sorozat is készült, és ez beindította a hazai kiadás motorját is. Reméljük, nem fullad ki egyhamar.

 

Az 1850-es évek végén járunk, Kanada telepesektől hemzsegő keleti részén, ahol a kingstoni fegyházban immáron tizenhat éve tartják fogva a hírhedett gyilkosnőt, Grace Marksot. Grace még ifjú leány volt, amikor azzal vádolták, hogy szeretőjével, James McDermott-tal együtt megfojtotta gazdája házvezetőnőjét és szeretőjét, Nancy Montgomeryt – mielőtt James megölte volna a gazdát, Mr. Kinneart is. Az egymásnak ellentmondó vallomások és a zavaros bizonyítékok ellenére a gyanúsítottakat halálra ítélik: James McDermottot rögvest fel is kötik, ám a nyilvánvalóan zavarodott, emlékezetkiesésre hivatkozó Grace felmentése ügyéért egész kis bizottság alakul. A lány ítéletét végül életfogytiglani börtönbüntetésre enyhítik, így Grace megkezdheti kálváriáját a börtönök, tébolydák, fegyházak között. Anméziája és hisztériás rohamai miatt nem egyszer köt ki tébolydában, ahol válogatott kínzásoknak vetik alá, ám az évek előrehaladtával mintarab válik belőle és kiváltságos helyzetet élvezhet: a börtönigazgató házában töltheti nappalait kisegítő cselédként, hímezgetheti a kisasszonyok ruháit, felszolgálhat az ügyéért elkötelezett urak és hölgyek összejövetelein, pletykálkodhat a konyhában a reá féltékeny többi cseléddel. A feltételezett gyilkosnő pedig látszólag továbbra sem emlékszik semmire – vagy csupán jól felfogott érdekből fenntartja ezt az állapotot, hisz ennek köszönheti kivételezett helyzetét…

 

Grace vizsgálatát sokan és sokféle módszerrel kísérelték már – egy közülük dr. Simon Jordan, a fiatal, feltörekvő pszichiáter, aki magán-elmegyógyintézetet alapítana, ám öröksége fogytán, így egy kiugró eredményre vár, ami lendíthet karrierjén. A hírhedett gyilkosnő emlékeinek felfejtése épp ilyen eredmény lenne. Míg Grace elbeszél, gyermekkort, Írországból Kanadába emigrálást, különböző házaknál töltött szolgálatokat, férfiakat, akik bármit megengednek maguknak egy cselédlány láttán, féltékeny úrnőket, tragikus körülmények közt elhunyt barátokat és szipolyozó családot; kibomlik előttünk az orvos elfojtásokkal terhelt személyisége is, érzelmi zsarolásban élen járó anyával, a női testhez való zavaros viszonnyal, a bonctermek és a szexualitás tudatalatti összemosódásával, szánalomból elcsábított szállásadónővel, otthon hagyott és kutatóútja során lelt férjvadász fruskák sorával. És bár sokért nem adnánk, ha megismerhetnénk, mi történt valójában azon az éjjelen - rutinos olvasók egyébként hamar kialakíthatják a képet, ami elég jól összevág a bizonytalan végkifejlettel - egy idő után sokkal fontosabb lesz az a pszichológiai játszma, amit két főszereplőnk folytat egymással.

 

Macska-egér játék ez: a korabeli módinak megfelelően kitartóan az angyal-démon dichotómiában elhelyezett Grace valójában sokkal eszesebb és sokkal összetettebb szereplőnek mutatkozik, mint gondolnánk. Megbízhatatlan narrátor, akinek elhallgatásai, félremagyarázásai, apró trükkjei épp úgy lehetnek valós emlékezetkiesések nyomai, a számos különböző formában megtett, hol ügyvéd által szájba rágott, hol rendőrség által kényszerített vallomás nyomán támadt zavar eredményei, mint tudatos és átgondolt minta elemei. Hisz Grace tudja: helyzete addig biztos, amíg kétségek közt tudja tartani környezetét. Szabadulna persze, hogyne, nincs rab, aki ne akarna szabadulni börtönéből – ám amikor felmerül a valós szabadulás esélye, nyomában rögtön ott a kérdés: hova mehetne a börtön után? Ki lehetne ő, az ünnepelt gyilkosnő, ha bebizonyosodik, hogy nem gyilkolt? Egy öregedő cseléd, aki évtizedekig senyvedt a börtönben, és akit jó eséllyel senki nem alkalmazna. Az amnéziás-hisztériás-tudathasadt Grace úgy rakosgatja egymás mellé a minta elemeit, ahogy az egész regényen át varrott patchwork-takarók apró darabkáit: készítés közben senki, csak a készítő látja át a minta rendeződését, és ha el is készül a nagy mű, még akkor is mindenki azt magyaráz egy mintába, amit akar. Hisz „A Paradicsom Fájának” szegélyén a két egymásba fonódó szál éppúgy lehet szőlőinda, mint kígyó – elvégre egy-két kígyó nélkül a történet legfőbb része hiányozna. Lenyűgöző, ahogy Atwood átszövi történetét a takarómintákkal – nem csak arra csodálkozhatunk rá, hogy milyen összetett művészeti ág épül ezekre a mintákra, hanem arra is, milyen aprólékosan konstruált valójában Grace sokszorosan önmagába zárt története.

 

Grace a középpont, a hozzá való viszonyunk, az ő alakjának megítélése meghatározza a regényhez való viszonyunkat is: tarthatjuk ártatlan áldozatnak, aki a kor, a társadalmi kényszerek, az erőszakos gazda és a még erőszakosabb lovászfiú hibájából, mit sem sejtve került egy gyilkossági ügy középpontjába és töltötte börtönben életét, majd beleőrült az őt ért traumákba; vagy tarthatjuk megátalkodott gyilkosnak, aki féltékenységből rávette szeretőjét, hogy ölje meg a rajongott gazda által jobban kedvelt házvezetőnőt, majd a letartóztatás után őrületet színlelt, hogy megússza, miközben tettestársa lógott. Vagy tekinthetünk rá úgy, mint egy megfejthetetlen, összetett, az elme kifürkészhetetlen játékainak kitett, ám mégiscsak tudatos és saját helyzetét jól ismerő emberi lényre – aki vagy gyilkolt, vagy nem. Atwood nem ad könnyű fogódzókat, ahogy a történelem sem adott: a valóban létezett Grace Marks története rejtélyek közt ért véget. Sosem derült ki, gyilkos volt-e valójában, vagy sem – ám lenyomata lett egy kornak, amely ünnepelt gyilkosnőt csinált egy zavarodott fiatal lányból, amely sehogy sem tudta ezt a lányt beilleszteni a saját berögződött társadalmi keretei közé, ezért egyszerre emelte piedesztálra és taszajtotta mélybe, amely szemet hunyt a folyamatos zaklatások, bántalmazások, megalázások felett, miközben odadobta a nőt a legkülönbözőbb kísérleti módszerek gyakran szélhámos űzőinek, hátha kiderítik az igazságot. Nem derítették. És most már ránk, olvasókra vár, hogy megtaláljuk azt a mintába csempészett, idegen anyagból származó kis foltot a patchwork közepén, ami tán leleplezi a valódi Grace Marksot.


Kovács Tímea - 2017. december 6.




MEGOSZTÁS
Az oldal tetejére

Hozzászólások

Hozzászóláshoz kérjük lépjen be!


    Legyen ön az első hozzászóló!

Kapcsolódó írások
  • Keresés

  • Ajánlott szerzők

  • Napi évfordulók

  • Eseménynaptár

  • Magunkról

  • Legfrissebb anyagaink

    7 nap14 nap21 nap
  • Bejelentkezés

    Jelszó-emlékeztető Regisztráció

    Jelszó-emlékeztető


      Kérjük, adja meg felhasználónevét, majd ellenőrizze postafiókját!

    • Felhasználónév:
    •  

    Regisztráció

    • Név:
    • E-mail:
    • Felhasználónév:
    • A felhasználónév ékezetes betűt vagy különleges karaktert nem tartalmazhat!
    • Jelszó:
    • Jelszó megismétlése:
    • Kedvenc szerző:
    • Kedvenc műfaj:
    •  
    •  
    A regisztráció egyben feliratkozást jelent a hírlevélre!