Főkép

Befejeződött Krzysztof Varga Magyarországot bemutató sorozata, az ételeket és a hont párhuzamba állító Turul-trilógia. Már épp itt volt az ideje, hiszen kicsit ez is megfeküdte a gyomrom, mint egy nagy adag töltött káposzta. Sok volt ennyi reménytelenség, ennyi kilátástalanság, különösen, ami ebbe az utolsó kötetbe jutott: a határmenti területeket járta körbe, mert ebbe aztán sok minden belefért a szépségtől a lepusztultságig.

 

Ezzel együtt is a Lángos a jurtában tűnik az eddigi talán a legjellegtelenebb kötetnek. Mintha Varga maga is kicsit belefáradt volna az országjárásba, hogy mindenütt ugyanaz jött szembe. Emlékművek, romok, csárdák és éttermek, ragacsos hőség és hegyi szerpentinek, a nagyság és hétköznapiság mementói. És mintha azok a nagy ebédek sem estek volna jól, mintha inkább a diéta árnya lebegne a sorok felett.

 

Talán, mert a határmenti Magyarország nem igazán barátságos hely. Túl sok a kétségbeesés, a kiúttalan kis falvak, amiken megállás nélkül hajt át az ember, mert nem hogy nincs ott semmi, de még esetleg az is elveszik, ami a látogatónak van. Mintha törvényen kívül járnánk, ahol mindjárt előkerülnek a fegyverek, és csak egy hajszál választja el az itt élőket a nyílt agressziótól. Varga érzékeny krónikásként beszél az itt élőkről, de megoldással ő sem szolgál.

 

Megkapjuk persze a szokásos történelemleckéket, emlékmű-látogatásokat és Trianon-emléknapokat, de színesíti egy kis lengyel sors is a magyar múltat. Ez is arra utalhat, hogy Vargának már nincs annyi mondanivalója, bár szerencsére azt sem érzem, mintha csak azért a „csekkért”, a nemes honoráriumért járná körbe a vidéket. Csak érezhetően sok neki a gulyás és a pacal. De legalább végre megemlíti a híres-neves orosházi emlékparkot, amiért már az előző kötetnél sírtam.

 

És ahogy a szerző fáradt, úgy fáradtam meg mindinkább én is. Legjobban talán azért, mert ő haza tud menni Lengyelországba, de nekem mindig itt marad a magyar ugar. De mindketten (ti. a szerző és az olvasó) közösen láthatjuk, hogy mi minden teszi reménytelenné és sokszor élhetetlenné ezt a földet. Nemcsak mi magunk, de azért a tudat peremén mindig felbukkannak a stadionépítő nagyságok. Még akkor is, ha a régen volt futballnagyságunkba is ugyanúgy burkolózunk, mint a „nagymagyarországos” törülközőnkbe.

 

Szerencsére azért felbukkan valami, amire mindezek ellenére megéri emlékezni: az irodalom. Legyen akár Jókai, akár Ottlik vagy bárki más, az ő nyelvük a mi nyelvünk. És a soraik sokszor kimondják azokat az igazságokat, amikre mi nem vagyunk képesek. Ezért is jó mindig olvasni, mert lehet bármilyen reménytelen a helyzetünk, akkor is van, aki elmeséli, amit mindannyian érzünk. És ezt táplálni és védeni kell.

 

Valahol végső soron Varga prózája is beleillik ebbe a sorba. Talán nem olyan kifinomult és előkelő, mint elődei, talán kicsit megfáradtabb is, de helye van a magyar irodalomban. Hátha valaki elolvassa később és ráébred milyen volt itt élni, Európa kicsiny szívében a XX-XXI. század fordulóján. Mert nemcsak lángost enni, de gondolkodni is nélkülözhetetlen.