Biztosan törölni akarja, a kiválasztott elemet?
Igen
Nem

Donna VanLiere: A karácsonyi cipő

A karácsonyi cipő és az én történetem, azt hiszem, elég személyesen indult. Tekintve, hogy imádom a karácsonyi filmeket, minél romantikusabb, annál jobb, a legjobb, ha például Hallmark Channeles, hát rárepülök, beszerzem, és megnézem. Főleg, ha számomra valamiért kedves színész is játszik benne.

 

Rob Lowe pályafutását egészen a kezdetektől igyekszem figyelemmel kísérni, miatta bukkantam erre a filmre is. Kissé megrémültem, amiért a keresztény kategóriában találtam, mert én mostanra meglehetősen távol kerültem az egyházamtól, ezzel együtt is úgy gondoltam, miért ne, vágjunk bele, megnézem. Gondolom nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, nem bántam meg, sőt, konkrétan rommá bőgtem magam a filmen, és aztán a könyvön is. Amiről először nem is tudtam, hogy van, így kapóra jött, amikor ez számomra kiderült, hiszen tudtam, hogy ezt a történetet könyv alakjában is mindenképp el kell olvasnom. És nem azért, mert mazochista vagyok, hanem azért, mert a regényből készült filmekkel kapcsolatban az a tapasztalatom, hogy a regény sokkal teljesebb élményt, mélyebb katarzist tud adni az embernek, mint a belőle készült film. Nos, ez ebben az esetben sem történt másként.


A történet több síkon fut, de egyes szereplőkön keresztül összekapcsolódik. Karácsony idején játszódik, és bizonyos szempontból fájdalmas, tragikus véget is ér. Mondanivalóját tekintve pedig több annál, mint hogy a szeretet fontos, és a szeretet ünnepéről nem szabad elfelejtkeznie az embernek. Az életről magáról nem szabad elfelejtkeznie senkinek. Élni kell, minden egyes pillanatot megélni, nem elég, ha csak hajtunk, dolgozunk, hogy egyre többet érjünk el, egyre magasabbra kerüljünk a ranglétrán, mint az egyik főszereplő, Robert.

 

A látszólagos ellentét közte, és a halálos beteg édesanyját szépséges cipőben utolsó útjára engedni kívánó kisfiú, Nathan között nagy. Mind anyagi, mind társadalmi helyzetükben annyira különböznek, amennyire csak lehet, mégis összetalálkoznak. Nathannek nincs választási lehetősége, mert az édesanyja meg fog halni, ugyanis végstádiumos rákos. Nekem személy szerint azért is volt tetemrehívás a történet, mert édesapámat hasonló ok miatt, tragikus hirtelenséggel veszítettem el. Olvasás közben rengeteg emlék, érzés került ismét felszínre bennem, és a könnyek, amiket akkor nem sírtam el, most bizony hullottak.

Robert választhat. Még akkor is, ha a felesége döntése, miszerint a házasságuknak kész, vége, ő így ezt nem csinálja tovább, véglegesnek tűnik szinte a könyv utolsó lapjaiig. Nincs itt happy end, nincs tragédia, nincs egyfajta kezdet és vég, noha keretbe foglalt a történet, mégis egyszerűen emberi sorsok párhuzama, és alkalmankénti összefonódásának mély, lélekre ható ábrázolása az, ami Donna VanLiere-nek az istenes gondolatok közepette is sikerült. Ugyan akadnak egész bekezdések, amelyek vallásos ember számára meghittebbé teszik a történetet, hiszem, hogy a hozzám hasonló „pályaelhagyó katolikusok”, és sok mindenki más, aki a valláshoz nem áll igazán közel, mégis szeretettel foghatja a kezébe ezt a kötetet.


Nem spoiler, amit a cselekményből leírtam, mert a fülszöveg, az interneten fellelhető ismertetők is tartalmaznak ennyit. A történet szempontjából nem a végkifejlet az, ami igazán lényeges, sokkal inkább a mély emberi érzések, lelki viharok leírása, hiteles bemutatása, az elfogadhatatlannal való megbékélés ábrázolása, és a pénz, a pozíció iránti hajsza, illetve az abból lehetséges kilépés leírásai azok, amik felejthetetlenné teszik, ahogy tették számomra is a könyvet.


A könyvet, amit az év akármelyik napján szívesen adnék bárki kezébe. Mert épít, elgondolkodtat, és mert az ember több lesz általa. Mert ismét rádöbbenhetünk, hogy nincs recept, és bármit is teszünk, vannak jó és rossz történések, események az életünkben. Ahogy vannak értékek, amelyeket képviselünk. Akadnak jó és rossz döntéseink. Utóbbiak következményei elől nincs minden esetben menekvés. A betegség, a halálos betegség pedig az az állomás, ahonnan, bármekkora is a szeretet, nincs, és nem is lehet visszaút. Elviselni a veszteségeket, megünnepelni a győzelmeket pedig akkor lehetünk és leszünk képesek, ha meglátjuk és értékeljük az élet apró dolgait. 


Rozsonits Judit - 2017. november 6.




MEGOSZTÁS
Az oldal tetejére

Hozzászólások

Hozzászóláshoz kérjük lépjen be!


    Legyen ön az első hozzászóló!

Kapcsolódó írások
Nincs találat kapcsolódó tartalomra a szerzőtől: (Donna VanLiere)

  • Keresés

  • Ajánlott szerzők

  • Napi évfordulók

  • Eseménynaptár

  • Magunkról

  • Legfrissebb anyagaink

    7 nap14 nap21 nap
  • Bejelentkezés

    Jelszó-emlékeztető Regisztráció

    Jelszó-emlékeztető


      Kérjük, adja meg felhasználónevét, majd ellenőrizze postafiókját!

    • Felhasználónév:
    •  

    Regisztráció

    • Név:
    • E-mail:
    • Felhasználónév:
    • A felhasználónév ékezetes betűt vagy különleges karaktert nem tartalmazhat!
    • Jelszó:
    • Jelszó megismétlése:
    • Kedvenc szerző:
    • Kedvenc műfaj:
    •  
    •  
    A regisztráció egyben feliratkozást jelent a hírlevélre!