Főkép

Novelláskötetet irgalmatlanul nehéz ajánlani másoknak. Ha ugyanis felolvasom belőle a szerintem legjobb részeket, a másik már nem fogja tudni úgy élvezni a szóban forgó elbeszéléseket, mint én. Ha elmondom, miről szól dióhéjban a legjobb novella, meg is öltem azt a szöveget: hiszen lehet, hogy másnak mást mondott volna. Ha csak utalgatok erre és arra, innen és onnan, az még mindig veszélyeket rejt: összezavarom vele a másikat, mert attól kezdve aztán várni fogja ezt vagy azt az eseményt, szereplőt – pedig az lenne az igazi, ha semmit sem tudna róluk, s számára is éppoly meglepőek lennének, mint nekem, amikor először olvastam az adott történet.

 

De vajon akkor hogyan tudnám ajánlani Ivana Dobrakovová Toxo című elbeszéléskötetét? Hiszen már azzal is, ha akkurátusan megmagyarázom, mit jelent a Toxo, a kissé rejtélyesnek ható cím, elárulok valamit, ami egyébként csak a könyvnek címet adó novellából derülne ki, mégpedig a kötet legvégén. (Egyébként toxoplasmosis, egy fertőzés, amely különösen várandós anyák esetében veszélyes, mert kárt okozhat a magzatban… És: igen, ezt valószínűleg sokan a könyv nélkül is tudták volna.) Talán legkönnyebb helyzetben a kiadó van, aki új sorozatának, az Európa női szemmel című, tavasszal elindított kötetsornak e darabjánál megengedte magának azt a könnyedséget, hogy a könyvborítón csak egy érdekes idézettel ajánlja a művet az olvasók figyelmébe. Így azután még az sem derül ki, hogy a Toxo elbeszéléskötet.

 

Ám mindezt tökéletesen megértem. Mert nagyon nehéz írni erről a különben kellemesen olvasmányos, hét közepesen hosszú elbeszélést tartalmazó gyűjteményről. A Toxot elolvasni ugyanis fájhat. Különösen nőknek: ugyanis mind a hét történet főhőse egy-egy nő, feleség, anya, szerető vagy ezek kombinációja, különös és jellegzetesen női élethelyzetben és döntési helyzetben. Néha a további életükről van szó, néha csak egy apró kis felelőtlenségről: ám minden helyzetben váratlan, keserű és (kicsit vagy nagyon) tragikus a megoldás.

 

Az én kedvencem a „Gyümölcsökről és zöldségekről” című elbeszélés volt és maradt: magára a kötetre is azért figyeltem fel, mert korábban, az interneten ezt a novellát már elolvashattam. S egyszerűen sokkolt: lenyűgözött az a kegyetlenség, szépség, jóvátehetetlenség és tömörség, amivel megszólalt ez a szöveg. A kötetből azután csatlakozott hozzá a „Visszatérés Torinóból”, ez a szakadatlan és szinte lelki szakadékba futtató monológ. De kár válogatni, hiszen az a benyomásom, hogy ezt a hét novellát valamiféle regényként is el lehetne olvasni, s így – már címükben is – sorra egymásnak felelgetnek, hogy azután az utolsó novella súlyosan lezárja, s a címmel együtt keretbe is foglalja a könyv anyagát: „Rosa”, „Narcis”, „Hazatérés Genovából”, „Visszatérés Torinóból”, „Gyümölcsökről és zöldségekről”, „Bambini e genitori”, „Toxo”.

 

Az 1982-es születésű Ivana Dobrakovová rendkívül sikeres szlovák írónő: 2009-ben jelent meg először novelláskötete Prvá smrť v rodine (magyarul: Halál a családban) címmel, s máris az Anasoft Litera díj döntőse lett vele. Azon kevés szlovák írók közé tartozik, akiknek később is minden műve bejutott az Anasoft Litera döntőjébe: regénye, a Bellevue (2010) és az újabb novellagyűjtemény, a Toxo (2013) is. Kíváncsian várom, mit ír majd ez után, mivel különös módon egyike azoknak a számomra korábban ismeretlen szerzőknek, akik ráébresztettek, hogy nemcsak kortárs regényeket, de kortárs elbeszéléseket is érdemes olvasni. Bár sokszor érzem úgy, hogy egy-egy novella valamiképpen esetleges tartalmú és érdekességű egy regényhez képest, ez a szigorúan megkomponált, pengeéles hangú, izgalmas elbeszéléskötet a cáfolat minderre. Bízom benne, hogy mások is így éreznek majd. S akkor mégis sikerült ajánlanom ezt a novelláskötet másoknak.