Főkép

Már rögtön az elején fontosnak tartom leszögezni, illetve nyomatékosítani, hogy ez nem egy „szokványos” gulagregény, bár a főhősök sorsa nem éppen egy leányregénybe illő élet, hiszen távol minden civilizációtól, kitelepítettként tengetik évtizedek óta életüket. De itt mégsem kifejezetten a szenvedést, a nyomort, az embertelen életkörülményeket hangsúlyozza ki a szerző, hanem azt mutatja meg nekünk, amit Zulejka látott, amikor kinyitotta a szemét. Fontos mondat, nem véletlenül lett ez a címe (ami egyébként az eredetinek szó szerinti fordítása), ezzel indul a regény – és a regény folyamán időnként fel-felbukkan.

 

Az 1930-as évek, a kuláktalanítás éveinek elején járunk egy tatár kisfaluban. Zulejka élete a férje (Murtaza) és az anyósa (ő csak Vérszipolynak hívja a háta mögött) mellett borzasztóan kínkeserves. Kőkeményen bánnak vele mindketten, s bár az anyósa már fél lábbal a sírban van (Vénszipolynak is lehetne nevezni), mégis folyamatosan érezteti Zulejkával, hogy nem kívánatos személy – főként mert nem tudja fiúutóddal megajándékozni férjét (leányokat szült, sajnos mind a négyen meghaltak), ráadásul magát Murtazát is ellene uszítja. Zulejka pedig csak tűr és nyel. Ám amikor megjelenik falujukban a Vörös Horda, és őket – akik épphogy csak meg-megélnek – kulákokká nyilvánítják, Ignatov, a szovjet katona megöli Murtazát, Zulejkára pedig hosszú-hosszú utazás vár a dermesztő Szibériába.

 

Útközben a különböző népcsoportok kerülnek melléjük a marhavagonba: leningrádi „nemesek”, parasztok, szegények, gazdagok… És a sors fintora, hogy nem más vezeti el őket az isten háta mögé, mint Zulejka férjének gyilkosa, Ignatov. Amikor a többhónapos, viszontagságos és veszteséges vonatút után (aminek a végcéljáról még maga a vezetőjük sem tudott) megérkeztek, rögtön hozzákezdtek élhetővé tenni a környéket. Fogalmuk sem volt hol vannak, Ignatov gyakorlatilag ugyanolyan fogolyként élte életét, mint a kitelepítettek (ő sem utazhatott el onnan, hiába is könyörgött az időnként felbukkanó felettesének). Fura, de – annak ellenére, hogy mégis csak egy gyilkosról van szó –, még meg is sajnáltam ezt a férfit. És ami még ennél is érdekesebb, hogy a fogságérzete miatt az évek alatt egyre lágyszívűbb, megengedőbb lett – talán ezért is volt kevésbé érezhető a tábor nyomorúsága, mert Ignatov nem zsarnokoskodott annyira felettük.

 

Persze, ezt nehéz elhinnünk, hogy ilyen létezhetett akkoriban. De nem is kell elhinnünk – mindez csupán fikció, amit az írónő nagymamájának története ihletett. Nekünk, olvasóknak nem mindig az a dolgunk, hogy kutassunk a cselekmény igazságtartalma után. Olykor elragad minket a hév, elsodornak az események és csak gyönyörködünk a leírt mondatokban, aggódunk a kedvenc főszereplőnk életéért, reménykedünk egy elfogadható végkifejletben.

 

A regényt tovább színesíti a tatár hagyományok, hiedelmek, babonák felsorakoztatása, bemutatása – én ennek külön örültem, mert eddig nem sokat tudtam róluk. Érdekes volt mai szemmel látni, hogy Zulejka mennyire hatása alatt volt ezeknek a régi babonáknak, hogy mennyire fontos volt számára betartani azt, amit az anyjától tanult, és mennyire meg akart felelni a férjének, anyósának. Még akkor is, amikor ők már nem is voltak az élők sorában, hogy tudomást szerezhessenek viselkedéséről, hogy kritizálhatnák...

 

Van némi metaforikusság abban a mondatban, hogy Zulejka kinyitja a szemét (és itt kissé visszakanyarodtam a regény címéhez), kicsit azt is jelenti, hogy ez a kis parasztasszony a viszontagságok következtében (vagy ellenére) rádöbben az igazságra. Igyekszik levetkőzni korábbi félelmeit, babonáit, beidegződéseit – amit a vén satrafa-anyósa még a távolból is próbál megakadályozni: időnként meg-megjelent és kísértett Zulejkának. Van tehát egy enyhe mágikus realista hangulata a regénynek, amely a fő témát tekintve eléggé szokatlan.

 

Talán nem fog csodálkozni azon senki, ha azt mondom: Zulejkának megváltás volt a kitelepítés – végre nő lehetett, szerető és anya. Elég abszurd, hogy mindezt egy munkatáborban érthette meg, nem pedig az otthonában, a „szerettei” között. A Gulagról mindannyiunknak van már egy kialakult képe, hiszen megannyi irodalmi mű készült róla. Guzel Jahina célja szerintem ezzel a regénnyel nem az volt, hogy „beálljon a sorba”, nem a fájdalmat, hanem inkább egy női sorsot állított a középpontba, és megmutatta, hogy ott, a világ végén is kicsírázhatott az élet, csupán szeretet kellett hozzá, emberség és egy ici-pici boldogság.