Josh Malerman: Ház a tó mélyén

A Fumax Kiadó a Thriller alsorozatának nyolcadik részében visszatért ahhoz a szerzőhöz, akivel anno az egészet elindították még 2015-ben. Közelebbről az amerikai horror-íróhoz, Josh Malermanhoz, akinek Madarak a dobozban című műve abban az évben elég nagyot robbantott külföldön és gyanítom itthon is a horror/thriller zsáneren belül. Malerman új regénye, a 2016-os Ház a tó mélyén viszont nem is igazi regény, maximum közepes hosszúságú kisregény, de az első mű máig felejthetetlen pillanatai miatt kiemelt helyen szerepelt a várólistámon.

A kötet története könnyen és gyorsan összefoglalható. Két tizenéves fiatal kenuzgatás közben egy házat talál a tó mélyén, és annyira megigézi őket a rejtély, hogy elhatározzák, a ház minden titkát kiderítik közösen. Amilyen gyorsan átolvasható az áttekintés, olyan gyorsan halad a sztori is előre. Ami eleinte csak egy idilli, nyár eleji, esetlen kamasz-love-sztori kezdeménynek indul, arról hamar kiderül, hogy sokáig – sőt: végül! – pontosan az is, se több, se kevesebb. A két fiatal érzéseit, gondolatait, vágyait ismerhetjük csak meg, és sokáig fel sem merül a lehetősége sem annak, hogy ezt a hajókázást valami megmagyarázhatatlan történés megzavarhatná. A szerző megpróbálja pár furcsa jelzővel, bizarrabb/sötétebb gondolat-kezdeménnyel és egy-két zavaró aprósággal a feszültség-szintet emelni, ráadásul ezt sikerrel is teszi – vagy csak eleve és jogosan feltételezzük, hogy a thrilleres sorozatban nem adtak volna ki még véletlenül sem egy ifjúsági romantikus történetet –, de valahogy a végeredmény mégsem lett teljes siker. Ahhoz egy kicsit több kellett volna, esetleg még vagy kétszáz oldal…

Pedig a szerző stílusa számomra tetszetős volt, a tini-horroros tematika is fekszik nekem, filmen legalábbis – naná, hiszen a szőke szereplő mindegyikben félmeztelenül menekül… –, a két főhős is elnyerte a szimpátiám, bájos ártatlanságuk és félelmet nem ismerő kalandvágyuk visszaidézett néhány rég elmúlt nyári emlékemet is. Az alapokkal tehát egyáltalán semmi problémám nem volt. A regényt végig örömmel, unatkozás vagy elkalandozás nélkül olvastam el. Viszont a horror jelzőt biztosan nem sütném rá, hiszen azt a szintet, ami az olvasó vérét jéggé dermesztené, sehol nem éri el, még a tetőpontja környékén sem, ahol azért már eléggé „begyorsulnak” az események. Semmiképpen sem horror, és csak bizonyos, rövidebb részeken thriller, inkább mágikus realista jegyeket fedezhetünk majd fel benne, jó adag expresszionista „álomjelenettel” feldúsítva, jelesül a víz alatti részeknél, mikor a fények játéka és az idegen közeg csalóka „látomásokkal”, groteszk gondolatokkal sokkolja a fiatalokat.

Ezzel pedig nem is lenne különösebb bajom, valójában nincs is, csak annyira szerettem volna, ha valami igazán zsigeri – lovecrafti – őrület, nevenincs borzalmak miatt kell szorítanom a fiataloknak, nem azért, hogy melyik színű ruha lebeg majd oda egyikükhöz a következő merülés során, vagy hogy melyik lesz az a csudálatos nappal/éjjel, mikor a lány odaadja magát végre a fiúnak. Éppen ezért nem feltétlenül a horror rajongók találják majd meg a könyvben a számításukat, inkább azok, akik (például) a Gyacsenko-házaspár Metamorfózis-trilógiájához hasonló történetben reménykednek. Az Alekszandra és a Teremtés növendékei a végére azért „elborultabb” lett, mint ez a regény, de összességében a kettő nagyon sok jellemzőjében igen hasonló egymáshoz.

Pedig annyira adta volna magát egy vérbeli természetfeletti rémtörténet megszületése, hiszen már maga az alapötlet is magával ragadó; szinte fáj, hogy a lehetőség végül kimaradt. Egy ház, ami látszólag a víz alatt épült, nem csak az idők során valamiért belesüllyedt, ahol az áramlatok vagy a korhadás nincsenek semmiféle hatással az ott található dolgokra. Hogy került oda? Mi a ház története? Mi történt a falai közt? Lakott benne valaki? A házat övező lehetetlenségeknek mi a magyarázata? Ki építette? Miért? Miért olyan ellenállhatatlan a felfedezők számára? Kérdések egész sora merülhet fel ezeken kívül is, de választ ne is reméljünk rájuk, ez nem az a könyv, ami a válaszokat is szállítja a történet szimpla elmesélése mellé. Ezt viszont nagy hibának éreztem, mikor összecsuktam a könyvet, hiszen a sok kérdés mellett egy foglalkoztatott már csak igazán. Elolvastam – és akkor most mi van? Kaptam egy teljesen érdekfeszítő regény-csírát, ami most csak úgy lóg a levegőben. Eleje van, meg közepe is, de vége, na, az egyáltalán nincs neki. Mintha a szerző maga sem akart, vagy inkább tudott volna igazán értelmes válaszokat kitalálni, így inkább misztikus köddel zárt hirtelen. Ez a „cserbenhagyás” egy nyúlfarknyi novellánál nem fájna annyira, de egy majdnem-regénynél – hát, köszönöm szépen!

Bár a Ház a tó mélyén történetében nálam nem tudott felnőni a Madarak a dobozban remekül kitalált világához, de azért nincs harag, hiszen a szerző stílusa továbbra is olyan olvasóbarát maradt, mint amit az első regényénél megszerettem, ezért a következő – most már normális hosszúságú – horror-írása, A végzet tébolyult kereke szintén felkerült a várólistámra.