Diane Ackerman: Menedék

Bevallom őszintén, én nem szoktam, és nem is szeretek háborús regényeket olvasni, de háború és állatkert egyszerre, na ez már olyan téma, amire habozás nélkül lecsaptam. Meg azért nem árt néha kimozdulni az olvasási komfortzónámból sem. És egyáltalán nem bántam meg – még a nem túl meglepő, de ettől nem kevésbé kellemetlen rémálmok ellenére sem.

A Menedék a második világháború kapujában álló Lengyelország fővárosába, Varsóba kalauzolja az olvasót, ahol nemrégiben dr. Jan Żabińskit bízták meg a Varsói Állatkert vezetésével, akinek az állatkert nemcsak a munkája, hanem az élete is. És nemcsak Jannak, hanem az állatokkal remekül bánó feleségének, Antoninának is, akinek hatodik érzéke van arra, hogy a gondjaira bízott teremtmények bőrébe képzelje magát. Így mindkettejük élete gyökeresen felfordul, amikor kitör a háború, és többé már nem tudják abba a hitbe ringatni magukat, hogy ilyen józan észnek ellentmondó dolgok nem történhetnek sem velük, sem Varsóval, sem Lengyelországgal. Az állatkert miatt nem hagyhatják ott a fővárost, így hát Jan és Antonina kisfiukkal igyekeznek folytatni mindennapi életüket azután is, hogy a német katonák birtokukba veszik a várost.

Mi lesz az állatkertekkel egy háború alatt? Nyilván bezárnak, az ott élő állatok fogyasztható példányait pedig a katonaság élelmezésére használják, elvégre egy elefántból például elég sokan jóllakhatnak. Gondolná legalábbis az olvasó, amíg ki nem derül, hogy a náci ideológia nemcsak az emberi faj „megtisztítására” terjedt ki, hanem a természetes ökoszisztémákat is újra akarták formálni, megtisztítva őket az „alacsonyabb rendű” és „betolakodó” fajoktól. Ez olyan része a történelemnek, amiről aránylag kevés szó esik a gimnáziumi történelemórákon (ha egyáltalán), ennek fényében pedig talán nem is olyan meglepő, hogy az állatkert állatseregletének egy nem is olyan jelentéktelen részét Németországba szállították, hogy ott gyarapítsák az „árja” élővilág sorait. Ezután az állatkert természetesen bezárt, de Jan Żabiński azért nem maradt munka nélkül: az állatkert helyén először disznótelepet alakítottak ki, majd a közösségi kert akkori megfelelőjét, természetesen a német katonák élelmezése céljából.

De akadt más, veszélyesebb munka is az állatkerti villában: Jan és Antonina is tevékenyen kivették a részüket a földalatti mozgalom tevékenységéből, és a háború során mintegy 300 zsidót sikerült kimenekíteniük a gettóból, és a biztos halálból. Ennek a történetét meséli el ez a könyv, ami nem is annyira regény, mint dokumentumkönyv, amely sokat idéz Antonina egykori naplójából, illetve az érintettekkel készült interjúkból. A nyelvhasználat szerintem néhol döcög, de ettől eltekintve Diane Ackerman remekül ért a hangulatteremtéshez: annak ellenére (vagy éppen azért), mert dokumentumkönyv, az olvasó pillanatok alatt a világháborús Varsóban találja magát és együtt izgul az „őrült ház” lakóival. A szerző különösen sok időt szentel annak a bemutatására, hogy Antonina hogy élte meg a háborút: nemcsak a naplójából olvashatunk szemelvényeket, de a „történet” középpontjában is ő áll, az ő mindennapjaira van felhúzva a könyv egész szerkezete, gondolatai végigkísérik az olvasó utazását a háború kitörésétől a varsói forradalmon keresztül a háború utáni újra-berendezkedésig. Közben persze akadnak bőven kitekintések Jan, vagy egyik-másik szereplő (barát, zsidó vendég, ellenállási tag vagy akár német tisztviselő) életére, útjaira.

A regény különlegessége, hogy nem csak az emberekről szól: bár az állatkertet a háború kezdete után igen rövid úton bezárják, az állatok végig fontos szerepet kapnak a család életében, és így a könyvben is. Akad itt szelíd disznó, gyereksétáltató borz, és többek mellett még egy igazi vérnyúl is. Szóval ha esetleg lenne más elvetemült is, aki elsősorban az állatok miatt venné kezébe könyvet, annak azt tudom csak mondani, hogy tegye bátran, nem fog csalódni benne! De mindenki másnak is tudom ajánlani, hiszen ez egy csodálatos (és igen szerencsés) történet a bátorságról, önfeláldozásról, és arról, hogy még a legmostohább körülmények közt is lehet és kell embernek maradni.