Főkép

A rizs és a só évei lenyűgöző látomás volt Európáról és a világ történelméről. Az Aurora ezzel szemben a sci-fi egyik alap toposzát, a csillagközi utazás témáját dolgozza fel. Ezt persze rengetegen megtették már előtte, gondolok itt például Brian W. Aldiss kikerülhetetlen, Amíg világ a világ (Non Stop) című remekére, ahogy az sem újdonság, hogy léteznek optimista és pesszimista megközelítések ebben a témában. Van, aki inkább Magellán és Kolumbusz teljesítményéhez, az ismeretlen felfedezésének nagyszerűségéhez hasonlítja a csillagközi utazást, míg mások a nehézségekre helyezik a hangsúlyt, de abban nagyjából mindenki egyetért, hogy előbb-utóbb muszáj lesz elhagynunk a Földet. Ahogy Konsztantyin Ciolkovszkij, a modern rakétatechnika és űrkutatás elméleti megalapozója mondta: „A Föld az emberiség bölcsője, de nem élhetünk örökké bölcsőben. Az emberiség nem is marad örökké a Földön, hanem fényre és térségre vágyva előbb félszegen behatol a légkörön túli térségbe, aztán pedig meghódítja a csillagok világát.”

 

Persze a dolgok jelen állása szerint a közeli jövőben nincs reális esélyünk a világűr benépesítésére, hiszen még egy valamirevaló, önellátóan működő űrállomást sem tudunk felmutatni, miként az űrlift sem épült még meg, amivel egyszerűvé válna a földfelszín elhagyása – vagyis komoly késésben vagyunk Erich von Däniken évtizedekkel korábban megálmodott ütemtervéhez képest. Mindezek fényében érthető, hogy Robinson is csak pár száz év múlva indítja el csillagközi űrhajóját a Tau Ceti csillag E jelű bolygójának Aurora nevű holdja felé.

 

Ahelyett, hogy a kezdetektől követnénk az utazást, nem sokkal a megérkezés előtt csatlakozunk ahhoz a nagyjából kétezer emberhez, akik a legénységet alkotják. Már maga a tett, a naprendszer elhagyása is bámulatos, de a hajón létrehozott ökoszisztéma – aminek csak egy részét alkotják az emberek –, önmagában is csodálatos. Nem tudom, ez mennyire saját ötlete az írónak, vagy csak kölcsönözte valahonnan, de ahogyan kerek egésszé álmodta az elvet, nos, azon szerintem még Ciolkovszkij sem találna kivetni valót, bár ő kisebb léptékben gondolkodott.

 

A ráérős narrációnak, a viszonylag kevés kiemelt szereplőnek, a jobbára zárt térben zajló cselekménynek köszönhetően az egésznek kicsit kamaradarab hangulata van, mi pedig az első sorból élvezhetjük az előadást. Azt nem állítom, hogy minden színész, akarom mondani szereplő csúcsformában van, de az kiderül, hogy Robinson szerint az emberi jellem nem változik a következő évszázadokban. A kényelmes tempó egyébként nem azt jelenti, hogy semmi érdemleges nem történik az utazás alatt, épp ellenkezőleg, annyi minden történik, mire eljutunk az utolsó oldalig, hogy abból simán összejönne pár Csillagkapu tévés évad: problémák, döntések, újabb problémák, az ezekre adott emberi reakciók, evolúciós kérdések, az újabb nemzedékek igényeinek és az utazás szükségleteinek szembenállása – és akkor még csak párat említettem az ötszáz oldalon megírt történésekből.

 

Fokozza az élményt, hogy a szerző váltogatja a narrátorokat, aminek köszönhetően mindig az a szereplő közvetíti az eseményeket felénk, aki a leginkább érintett, vagy akinek a legjobb rálátása van a történésekre. De ne valamiféle Trónok harca kaliberű kavalkádra gondoljunk, inkább valamiféle megfontolt stafétaátadásra, ahol mindenki pont annyi ideig van a szemünk előtt, ameddig szükséges. Zseniális húzás, hogy maga a hajó is szót kap, sőt, ő a legfontosabb elbeszélő, ami nem csupán újszerű, különleges nézőpontot eredményez, de új színekkel is gazdagítja a dramaturgiát. A másik főszereplő és egyben fontos elbeszélő egy kislány, Freya, aki származásának köszönhetően (a hajó legfontosabb tudósnak gyermeke) részese szinte minden fontosabb történésnek, és akinek az egyre bonyolódó történet közben figyelemmel kísérhetjük a felnőtté válását, és egyben jellemének változását.

 

A könyv azon túl, hogy szórakoztat, számos morális kérdést is felvet, melyek közül számomra talán az az egyik legfontosabb, hogy vajon jogunk van-e utódainkat olyan helyzetbe hozni, amelyen, ha akarnak sem tudnak változtatni? Emellett az is érdekes kérdés, hogy vajon képesek vagyunk-e (és ha igen, mennyire) több generációnyi időt eltölteni egy zárt térben, kitéve a kozmikus sugárzásnak? De ami még talán ennél is fontosabb: miért is akarjuk mindenáron meghódítani a világűrt ahelyett, hogy szépen maradnánk a Földön, és vigyáznánk rá?

 

Szeretem azt a módot, ahogy Kim Stanley Robinson mesél, ahogy mindennek megadja a módját, akár a régi mesemondók, ahogy ráérősen elidőz a neki kedves jeleneteknél, szereplőknél, viszont ha úgy hozza kedve, akkor bizony nagyvonalúan kikerüli az általa lényegtelennek ítélt részleteket, például azokat a műszaki leírásokat, amelyek óvatlan használata pár év alatt elavulttá teheti a kortárs sci-fi műveket. És mindeközben biztos kézzel rajzolja meg a szereplőket, akikről pontosan annyit tudunk meg, amennyit tudnunk kell és érdemes ahhoz, hogy megérthessük őket, és általuk egy kicsit önmagunkat is. Hiszen ez a történet mégiscsak rólunk szól…

 

Részlet a regnyből