Főkép

Benkő László szép mondattal dedikálta számomra A másik ösvény egy példányát: megköszönte olvasói bizalmamat. Számomra ez több volt egyszerű udvariasságnál, írói kedvességnél: rávilágított arra, hogy maga Benkő László is bízik az olvasóiban. Nagyon tetszik nekem több interjúban is kifejtett hitvallása, hogy nincsen „rossz” olvasó: mindegyikünk megérdemli az író figyelmét és tiszteletét. Azt hiszem, emiatt képes az író olyan monumentális, mégis könnyedén olvasható, gyorsan megszerethető könyvsorozatokat létrehozni: sokkötetes, nagy terjedelmű, számos szereplőt mozgató, történelmi tablókkal telt, évszázadot átfogó regényeket. Bízik ugyanis abban, hogy lehet, kell és érdemes efféléket írni: mert mindegyik megtalálja az olvasóját.

 

Minderre fényes bizonyíték lehet, hogy Benkő László nevével fémjelezve 2013 óta tizenhét vaskos történelmi regény jelent meg, körülbelül hatszáz évről mesélve, összesen öt históriai könyvsorozatban, mintegy hétezer-hétszáz oldalon! Mi pedig, olvasók, boldogan vásároltuk, ajándékoztuk, kölcsönöztük és olvastuk ezeket a regényeket. (És azt a további hármat, amelyet még ez idő alatt megjelentetett, de már a huszadik században játszódtak.) Arra lehetne gondolni, hogy manapság, amikor a könyvek is drágák és a Gutenberg-galaxis is haldoklik (állítólag), ennyi könyvet, témát és oldalt még a lelkes olvasóközönség sem bír el. Benkő László könyvei azonban véleményem szerint épp az ellenkezőjére szolgálnak bizonyítékul: társaságban általában mindig találok legalább még egy embert, aki ismer Benkő-regény(eke)t (igaz, néha persze régi rajongó, s még valamely korábbi kiadásában talált rá a Tatárjárás vagy a Honfoglalás-trilógia), s mindenki azt állapítja meg, hogy ezek pompás könyvek: jó őket olvasni, érdekesek, hitelesek, izgalmasak, s éppen addig tartanak, ameddig kell.

 

Az író vállalkozásai közül mindeddig a leghosszabb terjedelmű, a Viharlovasok-pentalógia volt, amely tavaly, 2016-ban fejeződött be. Az ötkötetes regénysorozat (A táltos fia, A vér törvénye, Aranyasszony, Porladó szövetség, A másik ösvény) a hagyományokhoz hűen a tizenkilencedik századi (s épp ezért abszolút pontatlan) szóval kalandozásoknak nevezett időszakot elevenítette fel, vagyis a magyarság tizedik századi történetét ábrázolta: hely- és útkeresését kelet és nyugat között, a Kárpát-medencében.

 

A sorozat utolsó regényében, A másik ösvényben már Taksony fejedelem uralkodik (Géza fejedelem atyja, István királyunk nagyatyja). Ám hatalma esendő: csak a nyugati országrész az övé, s a magyarok egy része nem tőle várja a jövő sikereit, hanem Bulcsú horkától, a kiváló, de elbizakodott vezértől. Vajon meddig tarthatja meg a magyarság kalandozó, zsákmányszerző, portyázó hadi életmódját? A regény, amely a magyarok 953 és 959 közötti történelmét dolgozza fel, sejteti, csakis a másik út lehet helyes, az, amelyik a 955-ös Lech-mezei csatavesztés után egyre inkább követendővé válik. Lelle, a bölcs Aranyasszony, az augsburgi csatavesztés szemtanúja igyekszik felnyitni a férfiak szemét: király kellene az országnak, nem fejedelem, s nyugati keresztény hit, nem más… Taksony azonban már nem elég erős ahhoz, hogy igazi változást hozzon…

 

Az erős és szuggesztív hangulatú, költői részletekben gazdag, igen ötletesen szerkesztett kötet nemcsak az elkerülhetetlen pusztulást, a kalandozások kudarcát mutatja be, de arról is képet fest, hogyan, miképpen és miért fogalmazódhatott meg őseinkben a gondolat, hogy másik ösvényre térve megmaradhatnak Európában. Persze erről valószínűleg majd egy következő regényben (vagy sorozatban) olvashatunk többet, amely egy bizonyos Gyécse úrfival foglalkozik… Én már alig várom.