Főkép

Ferrante fever, vagyis Ferrante-láz. Ezzel a szóösszetétellel írják le azt a világszerte egyre nagyobbá váló érdeklődést (vagy akár mondhatnám csúnya szóval hisztériának is), ami Elena Ferrantét, korunk talán legfelkapottabb olasz írónőjét és az ő tetralógiáját, a Nápolyi regényeket körüllengi. Gyakorlatilag bárhol jelennek meg ezek a könyvek, a siker garantált – az olvasók és a kritikusok körében egyaránt. Én valahogy mindig ki akartam maradni az ilyen jellegű „lázakból”, és emiatt is gondolkoztam viszonylag hosszabb ideig azon, hogy belevágjak-e a sorozat első magyarul megjelent kötetébe, a Briliáns barátnőmbe. Azonban, mint sejthető, belevágtam, és egyáltalán nem bántam meg.

 

Ez a regény érezhetően a szerzőnő saját gyermekkorába, saját egykori világába visz vissza (a mai napig nem tudjuk, kit takar az Elena Ferrante álnév, bár találgatások folyamatosan vannak), és egy rendkívül különös barátság (vagy talán inkább függés?), valamint a dél-olaszországi nyomorból való kitörés lehetősége áll a történet középpontjában. Elena és Lila szinte egymás tökéletes ellentétei iskolás éveik elején (Elena csinos, csendes, szorgalmas, míg Lila szürke, ám hihetetlenül okos és agresszív), ám így is egy igazi, életre szóló barátságot kötnek. Ez a bő 300 oldal az ő kapcsolatuk alakulását követi végig Elena szemszögéből egészen felnőtté válásuk pillanatáig.

 

Ferrante írástechnikája könnyed, természetes, igen gyorsan lehet haladni vele, emellett rendkívül élénk színekkel képes felidézni az ’50-es évek külvárosi Nápolyát, annak minden nyomorával, lüktető agresszivitásával, de vitathatatlanul meglévő szépségeivel egyetemben, miközben elénk tár még vagy két tucat másik sorsot is. Jól elkülönül egymástól a gyermekkor zárt, kiismerhetetlen, rejtélyes világa, amelyben a gyerekek csak a pillanatnak élnek, és a kamaszkor lázadásokkal, felfedezésekkel teli miliője, amiben már a jövő is számít, valamint a fő kérdés: hogyan törhetnek ki a szegénységből?

 

A két lány világa olyan szoros szimbiózisban van egymással, ami csak igen nehezen megfogható. Egyikük tettei sem értelmezhetőek a másiké nélkül. Egyre inkább szembe kerül egymással a tradicionális dél-olasz világkép, amelyben minél több lemondással, minél korábban abbahagyott tanulmányokkal és minél korábban elkezdett munkával, a hagyományok és a közösségi elvárások tiszteletben tartásával, valamint egy jól választott férjjel lehet kitörni a nyomorból, és egy merőben új, amely minden lemondást és nehézséget kizárólag a tanulásnak rendel alá, és a megszerzett tudás segítségével lehet csak kiemelkedni a nincstelenségből.

 

Elena és Lila története érezhetően tetralógiának készült: a Briliáns barátnőm épp annyira kerek, hogy magában is gond nélkül megálljon, ugyanakkor épp annyira nyitott, hogy várjuk a folytatást. Hiába ír a szerző tipikusan női témákról, ezek a férfiak számára is gond nélkül befogadhatók, és élvezhetők. Bár Ferrante nem lett a legnagyobb kedvencem, már most tudom: nem fogok egy percig sem gondolkodni, hogy elolvassam-e a sorozat második kötetét, Az új név történetét.