Főkép

„Hol is kezdjem” – ezzel a mondattal zárja első prózakötetét Kiss Tibor Noé. Pedig a történet itt ér véget. Az oldalak, a betűk elfogytak – mégis azt érzi az olvasó, ezek a szavak helyénvalóak, ezt a történetet nem lehet csupán egyszer elmesélni, újra és újra neki kell fogni, ki kell adnia, ki kell írnia az elbeszélőnek magából. Mert mindig lesznek olyanok, akik még nem ismerik, akik most hallják, olvassák először, akiknek újdonságot jelent. És nem számít, hányszor kezdi újra a szerző, a feladat soha nem lesz egyszerűbb, mint előző alkalommal…

 

Talán – többek között – ezért is gondolom úgy, hogy az Inkognitó a legbátrabb regény, amit olvastam. Egyenesen vakmerő témáját tekintve, hiszen a transzneműség fogalma még a homoszexualitásnál is szűkebb körben elfogadott téma a mai Magyarországon. Kiss Tibor Noé azonban zavarba ejtő intimitással beszél azokról a lelki fájdalmakról, szenvedésről, illetve a társdalom bigottságával való küzdelmeiről, amit a saját testétől való idegenkedés okoz. Ilyen szintű kitárulkozásra előtte még senki nem vállalkozott kis hazánkban.

 

De nem ez az egyetlen bravúrja a regénynek. Az az irodalomkedvelő vagy olvasni szerető ember ugyanis, aki témája miatt úgy dönt, nem veszi kezébe a könyvet, megfosztja magát egy már-már pszichedelikus nyelvi élménytől. A regény prózaként tárul elénk, Kiss Tibor Noé mégis költőként mutatkozik be: bekezdésenként fojtogató, statikus képeket fest a szavaival, ahonnan az igéket jóformán száműzésre ítélte; eléri, hogy olvasás közben a torkunkhoz kapjunk, levegő után kapkodjunk, csak vele együtt szabadulhassunk a nyomasztó sors karmai közül. Mikroszkóp lencséjén keresztül mutatja be nekünk a helyszíneket, a környezetét, a körülötte élő embereket: tükröződő csempék, csöpögő csapok, berregő telefonok közé illeszti saját elmosódott, kavargó érzelmeit, így érthetjük meg, a tét nem csupán az: Tiborból Noémi lesz-e valaha, boldog lesz-e? Hanem az is: meddig cipeli magával a gyerekkorát, a múltja terheit? Le tudja-e vetni magáról a súlyos elvárásokat? Kilép-e valaha a kívülálló szerepéből? Illetve: meg tudna-e válni Noémi végérvényesen Tibortól?

 

Múlt és jelen, érzelmi hullámvasút és társadalmi ellenállás, elszigeteltség és elvegyülés, Tibor és Noémi. Párhuzamok és ellentétek kavalkádjából rajzolódik ki ez a traumatikus vívódás. Az egyértelmű kérdésre egyértelmű a válasz is már rögtön az elején: Tibor / Noémi vágya („Nő akarok lenni, nem egy nővé operált férfi”) nem teljesülhet. De ami az olvasót hajtja, az a kérdés: kicsoda Tibor? Kicsoda Noémi?

 

„Nem tudok bemutatkozni, mégis annyira szeretnék elmondani mindent.”

 

Hát csak mesélj, Noé! Mi hallgatunk.

 

(Az Inkognitó c. regény először 2010-ben jelent meg a Magvető Kiadó gondozásában. Cikkemet a 2016-os második kiadás nyomán írtam.)