Főkép

Engem sosem szokott zavarni, ha sokáig tart, amíg valami megjelenik – elvégre annyi érdekes olvasmány van a polcokon, hogy választani mindig van miből –, az viszont sokkal inkább, ha az adott könyvnek ezáltal olyan elvárásokkal kell szembenéznie, amit nem biztos, hogy képes lesz megugrani. Hiszen nemcsak az idő szépíti meg egykori kedvenc olvasmányainkat, de az sem elhanyagolható, hogy mi is változunk: más élethelyzetekbe kerülünk, más problémákkal nézünk szembe, más foglalkoztat minket – és más jellegű irodalmat részesítünk előnyben. Úgyhogy Fonyódi Tibornak egyértelműen nehezített terepen kellett bizonyítania, elvégre 13 év pedig hosszú idő Fawcett-regény nélkül, még akkor is, ha közben azért volt mit olvasni Mysterious Universe terén.

 

Nekem valamivel persze egyszerűbb dolgom volt – én ugyanis „alig” négy éve vettem kezembe a Katedrális újrakiadását, Brett Shaw történetet pedig még soha nem olvastam, így valószínűleg teljesen más pontból indultam, mint a régebbi olvasók (ugyanakkor jó hír, hogy ilyen előismeretek mellett is teljesen érthető a regény, legfeljebb a poénfaktor csökkenhet egy hajszálnyival). Emiatt persze a rajongók számára valószínűleg kevés újdonságot fogok mondani – szerintem ők a nagy mennyiségű humor, a laza és elszállt stílus, a ponyvásan csavarodó cselekmény miatt szerették meg Brett Shaw kalandjait, ez pedig változatlan (talán csak az időutazás és a Katedrális kap a vártnál esetleg nagyobb szerepet). A továbbiakban viszont megkísérlem azok számára elmondani, hogy miért érdemes elolvasniuk a vicces című Hosszú út a trónig, bébi című regényt, akik hozzám hasonlóan egyelőre elég felületesen ismerik a Mysterious Universe világát.

 

Azt a világot, amiben kényelmesen megfér egymás mellett az időutazás és a miénknél némileg sötétebb dimenzióból származó démonfaj, félig élő harcászati eszközök uralják a terepet, idegen fajokkal találkozhatunk akár a Földön is, és amúgy évszázadokon át rejtőzködhet a háttérben egy olyan hatalom, ami tulajdonképpen az egész emberiség sorsát manipulálja. A harmadik évezred középső évszázadaiban a démoni von Anstetten császárok uralják a Galaxis ismert régióit, egyik testőrezredesük pedig nem más, mint Brett Shaw – aki történetesen jól megérdemelt vakációját tölti a földi Spanyolországban, amikor nyugalmát megzavarva az Antarktiszra hívják, hogy vizsgáljon ki egy jég mélyén rejtőző gépet. Amiről aztán nagyon hamar kiderül, hogy egy tökéletesen funkcionáló időgép, Brett pedig, mire észbe kap, már a hirosimai atombomba elől menekül. Busszal. Egy rakatnyi gyerek társaságában. És az igazi kalandok még csak ezzel kezdődnek...

 

Kiruccanás a XVI. század elejére, lövöldözés, néhány összeesküvés, egy szigetnyi őrült, japán kardvívás, egy menthetetlenül nagymenő Brett Shaw, földön túli rémségek, szép nők, még több lövöldözés, még több időutazás – valahogy így áll össze a Hosszú út a trónig, bébi, amiről sok mindent el lehet mondani, de azt biztosan nem, hogy egy percig is igazán komolyan venné magát. Ez persze nem is probléma, sőt: egyenesen felszabadító olyan irodalmat olvasni, ami ennyire tisztában van saját magával. Pontosan tudja, hogy mennyire „ponyvásak” a fordulatai, hogy mennyire abszurd az egész világkoncepció vagy épp maga a történet, hogy mennyire röhejes a karakterek kezelése (talán csak az első hetven-nyolcvan oldal utáni stílusváltást nem éreztem szándékosnak, onnan ugyanis mintha egy hangyányival visszább venne a lazaságból) – az egésznek van egy bevallottan fan fictionös jellege, amibe kényelmesen belefér az, hogy a lehető legnagyobb mértékben próbálja kielégíteni a rajongók igényeit.

 

Ha kell, lesz benne Tess Gordon és Kerwin (vagy más ismert alakok, akikről spoilerveszély miatt nem beszélnék), hiszen ők a Katedrálisban már a szívünkhöz nőttek. Ha kell, lesz benne indokolatlan szexjelenet, lehetőleg több nővel is. Ha kell, lesz benne nagy akciójelenet vérengzéssel, kardozással, robbantással, sugárfegyverekkel és tulajdonképpen minden elképzelhető fegyverrel való lövöldözéssel. Ha kell, belekerülnek „valós” utalások a kortárs fantasztikus életre vonatkozóan. És még napestig folytathatnám a sort, de a kérdés sokkal inkább az: vajon működik ez az egyveleg? Szerintem minden további nélkül, ha az ember szereti a döbbenetes mennyiségű lazaságot, a nagyarcú humort, a könnyed kalandokat és a cselekmény zs-kategóriás jellegét (az én gyomromat azért hosszú távon már eléggé megülte mindez). A regény minden pontján érezni, hogy azért jött létre: szórakoztassa azt, aki a kezébe veszi. Ehhez nem akar nagy eszközöket használni, nem akarja elkápráztatni zseniális ötleteivel vagy lenyűgözni briliáns prózájával – Fonyódi megmarad ott, ahonnan az egész zsáner kiindult: a ponyvánál.

 

Nem szeretem ezt a szót, mert van egyfajta lenéző és negatív kicsengése (bár nem kellene...), de ezúttal mégsem jut eszembe ennél pontosabb jelző. Ez az „agykikapcsolós”, látványos filmek irodalmi megfelelője, ahol nem az számít, mit is olvasol, hanem az, hogy közben harsányan nevess, izgulj, vigyen magával, és pár órán át legfeljebb az gondolkoztasson el, hogy mit fog művelni Brett Shaw a hülyébbnél hülyébb helyzetekben. Ez pedig garantált mindenkinek, aki minimálisan is vevő rá – én csak biztatnék mindenkit, hogy próbálkozzon meg vele, mert valami egészen furcsa élményben lesz része. Aki pedig már eddig is szerette Harrison Fawcett / Fonyódi Tibor regényeit, annak nem hiszem, hogy különösebb biztatás kellene ahhoz, hogy rohanjon az új kötetért. Időutazásra fel!