Főkép

Az ajtó lényegében az első nagy civilizációkkal egyidős, ősrégi szimbólum: egyszerre a ki- és a bezártság, az izgalmat csiholó titok és a biztonságot adó magány, a kifürkészhetetlenség és a megismerés lehetőségének jelképe; éppúgy a világba lépésé, mint a halálé. Nem lehet véletlen, hogy Szabó Magda egyik legnagyobb hatású regénye épp ezt a címet kapta, ahogy az sem, hogy a mű az archetípusokra utaló, visszatérő álommal kezdődik és végződik.

Az ajtó Szeredás Emerenc története, egy asszonyé, aki kenyerét takarítással, főzéssel, gondnokoskodással kereső mindenesként lép be Szabó Magda életébe. Már az első pillanattól egyértelművé válik, hogy a feltételeket nem a gazda, hanem az alkalmazott szabja meg; a munka, mi több, kifejezetten a kétkezi munka Emerenc számára nem annyira pénzkereseti forrás, mint természetes létállapot, ami nélkül az idős, de meglett kora ellenére jó karban lévő nő elképzelhetetlennek tartaná mindennapjait.

Emerenc meggyőződésében megingathatatlan, akaratát mindenkor könyörtelenül keresztülvivő, jószerével zsarnoki jellem, aki éppúgy képes idomítani munkaadóját, mint a hóhaláltól megmentett kan kutyát, Violát. Nem ad a látszatokra, minden cselekedetét a gyakorlatiasság határozza meg és saját, eltökélt céljaihoz igazítja. A környezete mégis szereti és tiszteli, egyrészt fáradhatatlansága, másrészt – és mindenképp ez a fontosabb – hajlíthatatlan jelleme, valódi gerincessége miatt.

Az agg asszony ugyanakkor végtelenül visszahúzódó: magánéletéből semmit nem hajlandó feltárni a külvilág számára; lakásának ajtaja senki előtt nem nyílik meg. Ahogy lelkének ajtaja sem. Emerenc még a háborúban meghasonlott az egyházzal, és látszatra magát a vallást, a hitet is elvetette a templomba járásról való lemondással, ami a mélyen vallásos író-elbeszélő számára nehezen megemészthető magatartás.

Emerencet manapság minden valószínűség szerint antiszociálisnak, vagy akár embergyűlölőnek mondanánk, pedig minden döntése, tette mögött komoly indok rejlik, ami, ha mélyebbre hatolunk életének történetében, fokozatosan felfedezhető. Ámde hogyan hatolhatna mélyebbre bárki is, amikor senkit nem enged közel magához – Szabó Magda kivételével, akit valamiért elfogadott, megszeretett, akire egy idő után már szinte családtagként tekint.

Az elbeszélő az áhítattal teljes szeretet és a forrongó düh, időnként egyenesen az eltaszító gyűlölet között ingadozva mutatja be Emerenc rendkívül lassan kibontakozó élettörténetét, a hátteret, amely meghatározta a gondnok-házvezetőnő érzelmi és erkölcsi viszonyulását az emberekhez és a világhoz. Emerenc az a tükör, melynek révén végül valójában önmagunkat ismerhetjük meg; katalizátor, aki változhatatlanságában a vele való érintkezés révén segít létrehozni magunkban és emberi kapcsolatainkban a magasabb moralitás nehezen megalkotható vegyületét.
 
Ha Szabó Magda nem hangsúlyozná több helyen is (regényben és szövegen kívül egyaránt), hogy Emerenc története önéletrajzi ihletésű, ténylegesen a valóságon alapul, azt hihetnénk, tanmesét olvasunk. Ám a regény még ekként, pusztán a stílusával is ellenállhatatlanul magával ragadó lenne, a vallomásos jelleg, a megéltség azonban még ennél is magasabb dimenzióba helyezi a művet. Nem csoda, hogy oly sok nyelvre lefordították, és hogy sok helyütt kötelező tananyag, hiszen Emerenc történetét ismerni kell. Aki csak teheti tehát, ismerje meg.

És ismerje meg a regény alapján készült filmet is, melyen Szabó István hat esztendőn át dolgozott, és a főszerepeket olyan kiváló művészeknek osztotta ki, mint az Oscar-díjas, királynőhöz illő erejű és tartású Helen Mirren, a németek egyik legismertebb és legelismertebb színésznője, Martina Gedeck, valamint a mindig nagyszerű Eperjes Károly. A képre álmodott verzió talán poétikusabb Szabó Magda néhol egészen kemény, karcos szövegénél, mégis hűen adja vissza a regény esszenciáját, az egyszerre elválasztó és titkokra nyíló ajtó jeletőségét két rendkívüli asszony életében.