Biztosan törölni akarja, a kiválasztott elemet?
Igen
Nem

Egils saga

Alig háromnegyed év telt el azóta, hogy a Corvina Kiadó útjára indította új, nagyszabású, a középkori északi (izlandi) sagákat feldolgozó sorozatát, az Északi Források / Fontes Boreales-t. Az első kötetet – a Völsunga sagát a sorban az Egils saga követte. Az a mű, ami egyébként Kopasz Grím-fia Egil címen a Felperzselt tanyával együtt 1995-ben már megjelent egyszer magyarul, ám az a változat manapság gyakorlatilag beszerezhetetlenné vált. Nekem véletlenül mondjuk megvan, és még abban az időben olvastam is a történetet, ami kedvencemmé is vált egyből, tehát most egy újraolvasás – aminek örömmel tettem eleget! – utáni értékelést kaptok. Ez a kötet újfent Bernáth István nagyszerű szövegén alapul, aki hazánk egyetlen mesteri fordítója, aki az óizlandi eredetiből dolgozik, nem pedig angol átiratból.

 

Engedtessék meg nekem most az a luxus, hogy rögtön az elején a nehézségekkel kezdjem. A Völsunga sagáról szóló cikknél futtában már megemlítettem, hogy középkori sagákat általában nem azért olvas az ember, mert akár tartalmilag, akár szövegileg könnyed szórakozásra vágyik. Ezt a mondatot kicsit hagyjuk ülepedni, hadd fejtse ki a várt hatást, és rettentse el azokat, akik eme figyelmeztetés ellenére belekezdenének egy saga – bármelyik saga! – olvasásába, és miután ott szembesülnek a történet állította kihívásokkal, abbahagyják az olvasását, és az elbeszélő mód vélt hibái miatti kesergésükkel elvennék mások kedvét is a viking irodalomtól még a tesztkör előtt. Jómagam főleg fantasy-t olvasok, és ha nem is az első, de korai élményem volt, mint nagyjából minden hasonló ízléssel rendelkező fiatalnak Tolkien A Gyűrűk Ura című regénye. Barátaim előre figyelmeztettek, hogy a könyv körülbelül első száz oldalán gyakorlatilag nem fog semmi említésre méltó történni, csak a hobbit családok családfájának bemutatása. Úgy emlékszem, – elsőre – tényleg nem volt egyszerű átvergődni a regény-trilógia elején, de az az élmény sehol nincs egy izlandi/norvég sagában olvasható tömény származástanhoz képest, ahol, ha új szereplő jelenik meg, nem ritkán három-négy nemzedékre visszamenőleg felemlegeti a mesélő az illető felmenőit. Még akkor is, ha a történet szempontjából – ma már, hiszen akkoriban ez az állítás még nem lett volna igaz – teljesen irreleváns információt hordoznak is ezen információk.

 

Az Egils saga alig 250 oldal, ehhez képest 54 szereplő van, akinek a neve A-val vagy B-vel kezdődik. A kötet végén lévő ABC-s névmutató alapján könnyű összeszámolni, és bár pontos számot akartam nyújtani a szereplők számát tekintve, végül „félúton”, már a B-betűnél elfogyott az akarat… A többi szereplőről már tényleg csak annyit, hogy nem ezzel az első két betűvel kezdődő névből van a legtöbb a könyvben. A korabeli északi névadási furcsaságnak köszönhető az a két, kicsinek nem nevezhető nehezítés, hogy egyrészt családneve az embereknek nem volt, csak az apjuk neve után illesztett ’-fia’ kötőszó (például: Kopasz Grím-fia) jelezte a származást; másrészt a vezetéknevek változatosságával is igencsak hadilábon álltak. Így fordulhat elő, hogy a történet egyes szakaszaiban egyszerre szerepel négy Grím, három Eirík és hatvan!!! (megszámoltam ezt is!) olyan alak, akiknek a neve Thó-val kezdődik – és általában -vald-dal végződik… Ez bizony már keményen A szilmarilok haladó szintje…

 

Abban az esetben, ha a történetet – ami egyébként nem olyan bonyolult – is meg akarjuk érteni, akkor a gyors, tempós olvasást eleve elfelejthetjük, de nekem a fejem még így is belefájdult a koncentrálásba. Ezzel párhuzamosan a túlságosan lassú olvasását sem ajánlanám jó szívvel, könnyen elveszhetünk a szereplők (és a vér) tengerében. A neveken túl a középkori kifejezések gyakori használata is gátja a könnyed olvasásnak, szerencsére a bőséges lábszedetek és a kötet végén lévő „Függelék az izlandi kulturális fogalmakról” nagyban megkönnyíti a szöveg helyes értelmezését. Ez van, srácok! A saga irodalom már csak ilyen, ezen túl kell lendülne annak, akit érdekelnek a viking idők.

 

A történet viszont remek, még ha – ahogy írtam is – nem is túl bonyolult. A könyv nagyjából száz év története, az izlandi honfoglalás (isz. 874-1000) környéki időké, mikor Kopasz Grím és leszármazottai háborúk és vérviszályok során keresztül, Norvégia egy uralkodó alatti egyesítése után, Izland szigetére költöznek, ahol jelentős földterületeket foglalnak le családjuk számára az akkor még alig lakott szigetből és ezzel együtt egy erős dinasztia magja is szárba szökkenhet. Grím egyik gyermeke Egil, a címszereplő, Izland egyik leghíresebb szkáldja (költője), akinek több költeménye is fennmaradt az utókor számára – többségük olvasható is ebben a könyvben. Egil Skallagrímsson – milyen furcsa, hogy egy kalandos, gyakran vérgőzös saga egyben (amennyire ez elvárható egy eredetileg szájról-szájra hagyományozott történettől) valódi életrajzi kötet is – azonban nem csak versei miatt maradt emlékezetes kortársai számára. Hatalmas termetű, nagy erejű, nehéz természetű fenegyerek volt, aki már fiatal éveiben sem tűrt ellentmondást, önfejűen – és a saját hasznát mindig szem előtt tartva – ragaszkodott igazához és gondolkodás nélkül támadt ellenfeleire, még ha azok túlerőben is voltak hozzá képest. Nem is volt a hatalom barátja sokáig sehol, bármerre járt. Nem átallott évtizedeken keresztül viking portyákat vezetve kereskedőket megrabolni, és közben számolatlanul gyűjtötte ellenségeit, míg kevés igazi barátja sorra elhullott mellőle.

 

A nagy ívű, epikus történetben több világhírű vers – például Höfuðlausn (Főváltság) vagy a Sonatorrek (Fiai siratója) – olvasható csonkítatlan verzióban, néhány pedig részleteiben. A „Bevezető”-ben egy rövid összefoglaló olvasható a szkáld költészet formabontó jellegéről, úttörő mivoltáról, amivel most inkább nem fárasztanék senkit. Mindenképpen érdekes megismerkedni viszont ezekkel a versekkel, amik „magyar fülnek” elsőre – és sokadjára – furcsának tűnhetnek. Rímeket nem tartalmaznak ugyanis (ezekről egyébként megvan a magam véleménye, de nem ezeket az „őskori” költőket kárhoztatom – értelemszerűen egyik sem egy Hollós Korvin Lajos… –, hanem azokat, akik manapság is rím nélküli (úgynevezett modern avagy szabadverses) költeményt próbálnak – nekem – beadni, mint jól sikerült alkotást… ízlések és pofonok tehát, ezt kár is tovább ragozni), hanem a sorpáronkénti hármas alliteráció adja a költemények ritmusát. Ezt meg vagy érzi valaki, vagy nem, de az könnyen belátható, hogy a magyarra ültetésük még úgy is hatalmas munka lehetett, hogy a szöveghűség még csak-csak megvan, ám a finom, árnyalt részletek visszaadása – állítólag – már nem igazán sikerülhetett a fordítónak. A legjobban sikerült vers – laikusként – szerintem egyértelműen a Fiai siratója, ami nyerseségében rendkívül megható, komor. Ám a kedvenc versszakom – merthogy ilyen is van – nem ebből került ki, hanem abból a részből, mikor Egil egy norvég házban vendégeskedett. (Hiába, a szókimondó – és humoros – szövegek nálam mindig nyerők, úgy látszik, François Villon túl nagy hatással volt rám anno.) Szóval:

 

Vendégszeretetet

viszonzott, hogy hánytam,

jócskán részeg voltam,

járni tudtam mégis;

köszönet kijárna

kitűnő húsokért,

míg hálám a sörért

most Ármóð szakállán.

 

Idén tavasszal voltunk nyaralni Izlandon, bejártuk a fél szigetet, megnéztünk egy csomó mindent, amit a turistáknak mutogatnak – egyébként nagyszerű volt, az egész ország csodálatos –, de csak most, jócskán elkésve jutott eszembe, hogy akár Egilék tanyájára is elugorhattunk volna, egy órányira van csupán a mai Reykjavíktól. Rettenetesen bosszantó! Most kénytelen leszek beadni a derekamat a családi unszolásnak és újra visszamenni oda, hogy a viking kor irodalmi emlékei után nyomozgassunk kicsit. Talán majd az utolsó Fontes Boreales kötet megjelenése után… addig marad a sagák olvasása. Az Egils saga pedig egy újabb, melegen ajánlott, kívül-belül majdnem tökéletes – sajnos, a keményfedelű, zöld kartonpapírhoz hasonló borító extrém módon érzékeny a sérülésekre, hiába óvtam, mint a hímes tojást, mégis felszakadt – könyv.

 

(Azért egy dolgot hiányolok ezekből a hiteles történelmi sagákból! Azt meséli minden történelemtudor Izlandon, még a különféle ismeretterjesztő műsorokban is megemlítik, mint kuriózumot, hogy híres vikingkori eredetű izlandi népi étel a rothasztott cápa, amit a vikingek a portyáikon rendszeresen fogyasztottak, és ezen ősök tiszteletére – meg még inkább brahiból – eszik még manapság is ezt a kulináris gyönyörűséget a sziget lakói. Valóban esznek és isznak mindenfélét ebben a történetben is, de cápát még rohasztás nélkül sem. Kicsit átverve érzem magam, ugyanis én kipróbáltam és – hogy szabatosan fejezzem ki magam – valami eszméletlenül pocsék.)


Profundus Librum (Hipszki László) - 2016. augusztus 23.




MEGOSZTÁS
Az oldal tetejére

Hozzászólások

Hozzászóláshoz kérjük lépjen be!


    Legyen ön az első hozzászóló!

Kapcsolódó írások

Nincs találat kapcsolódó tartalomra!

  • Keresés

  • Ajánlott szerzők

  • Napi évfordulók

  • Eseménynaptár

  • Magunkról

  • Legfrissebb anyagaink

    7 nap14 nap21 nap
  • Bejelentkezés

    Jelszó-emlékeztető


      Kérjük, adja meg felhasználónevét, majd ellenőrizze postafiókját!

    • Felhasználónév:
    •  

    Regisztráció

    • Név:
    • E-mail:
    • Felhasználónév:
    • A felhasználónév ékezetes betűt vagy különleges karaktert nem tartalmazhat!
    • Jelszó:
    • Jelszó megismétlése:
    • Kedvenc szerző:
    • Kedvenc műfaj:
    •  
    •  
    A regisztráció egyben feliratkozást jelent a hírlevélre!