Biztosan törölni akarja, a kiválasztott elemet?
Igen
Nem

Paolo Bacigalupi: A vízvadász

Meg kell barátkoznunk a gondolattal, hogy hamarosan nagy változások köszöntenek be a minket körülvevő világban. Nem fog minden ugyanúgy zajlani a következő ötven évben, mint az előző ötvenben, gondoljunk csak arra, hogy a mostani világra sem ismerne rá mondjuk egy száz évvel korábban élt ember. Már csak az elmúlt évtizedben is annyi változás történt, hogy jogosan tehetjük fel a kérdést: mi vár ránk a következő években? Továbbfolytatódik a technikai forradalom, egyre jobban beszippant minket a digitális világ? Beköszönt az apokalipszis, és valamilyen esemény hatására gyökeresen átalakul az egész életünk? A globális felmelegedés miatt elönti az alacsonyabb területeket a víz, milliók halálát okozva? Netalán el fog tűnni az egész emberi faj a Földről? Paolo Bacigalupi nem ilyen radikális, ő ennél sokkal kisebb léptékekben gondolkodik – és így lesz sokkal hihetőbb és rémisztőbb az ő jövőképe.

 

Míg az első két magyarul megjelent regényében a génmanipuláció, a biológiai trükközések, a környezetszennyezés és úgy általában a környezetünk megváltozása állt a középpontban, ezúttal még kevésbé rugaszkodik el a jelenünktől. A vízvadász világában „mindössze” egyre kevesebb az ivóvíz. Az Egyesült Államok nyugati és déli részét, a „sivatagos” államokat – mint Arizona, Új-Mexikó, Colorado, Texas, Nevada és persze Kalifornia – egyre inkább ellepi a por, gyakori a vízhiány, sőt, a folyó víz szinte luxuscikknek számít, amit nagyobb mennyiségben csak a nagyvállalatok és az alkalmazottaik engedhetnek meg maguknak. Bár látszólag még él a szövetségi rendszer, látszólag továbbra is a törvények és a „vízjogok” a mindenhatóak, a kormány már közel sem tud igazi erőt felmutatni, az egyes államok pedig egymással vetélkedve, egymás elől szívva el a vizet próbálnak fennmaradni – minden áron.

 

Ebben a világban csak az tud életben maradni, aki pénzzel vagy fegyverrel biztosítja a túlélést. Ez nem okoz olyan nagy gondot Angelnek, aki a Las Vegast vezető, a várost gyakorlatilag saját, külön bejáratú királyságává alakító nőnek dolgozik. Ha kell, helyi bandákat fegyverez fel, hogy védjék Nevada határait; ha kell, fegyverrel érvényesíti Las Vegas vízjogait. Ha kell, akkor pedig elutazik Phoenix-be, hogy utánanézzen a helyi problémáknak. Lucy Monroe, Pulitzer-díjas újságírónő már évek óta ebben a városban él. Munkájából úgy-ahogy fenn tudja magát tartani, de a vízhiánnyal küszködő, a szegény réteget iszonyúan elnyomó és kihasználó város egyre mélyebbre szippantja magával. Amikor megölik egy barátját, nyomozni kezd – a szálak pedig minden korábbinál sötétebb területre vezetik. Olyan helyre, ahol a harmadik főszereplőnk, Maria egész életében csak szenvedett. Phoenix legszegényebbjei közé tartozik, minden vágya, hogy egyszer eljusson északra, ahol néha még eső is esik, ám hiába használja az eszét, a rendszer minduntalan visszalöki a porba. Vajon ki lehet törni ilyen mélyről?

 

Bacigalupit mindig is ezért a nézőpontért szerettem annyira: sosem ad kényelmes, könnyű válaszokat, mindent „alulról”, a szegények, az általában önhibájukon kívül lecsúszottak szemszögéből vizsgál. Kíméletlen, kegyetlen, de őszinte – ezeket a történeteket máshogy nem is érdemes elmesélni. Nincsenek illúziói, pontosan érti, hogy működik a „rendszer”: mindenki önmagáért felel. Esély sincs egy jobb, egy szebb, egy élhetőbb világra – csak olyanra, amit a szervezett bűnözés teljesen kizsigerelt, amit az egyes országok és államok egymás közötti harca még mélyebbre taszított a gödör mélyén. Ahol a lányoknak pedig az az egyetlen kiugrási esélye, ha olyan férfinak adják el a testüket, aki talán megsajnálja őket, és valami jobb életet biztosít. Bacigalupit olvasni mindig fájdalmas, de közben hihető is, és iszonyúan erős hatással van ránk.

 

Pont ezért érintett kicsit rosszul, hogy maga a történet mennyire a klasszikus akció-thriller hagyományokat követi. Szórakoztató, gyorsan pereg, kifejezetten magával ragadnak az események, de alapjaiban mégsem szakad el igazán ettől a vonaltól – ami számomra kevésnek tűnt. És úgy érzem, ez másra is kihatott: a háttérre épp úgy, mint a karakterekre. Nincs meg az az igazán kreatív energia, amit még az ifjúsági Hajóbontókban is benne éreztem, A vízvadász pedig így eredeti gondolatok, ötletek, megoldások terén A felhúzhatós lányhoz képest alul marad. Ez számomra mindenképpen csalódás, aminek köszönhetően kisebb hatással is volt rám a könyv, de remélem, ezek után mást már nem fog ilyen meglepetésként érni – ezúttal nem érdemes olyat várni, mint A felhúzhatós lány (ha úgy tetszik, sokkal közelebbi rokonának érzem mondjuk a Nexusnak, keresztezve A teamesternő könyve ökológiai mondanivalójával).

 

Az viszont egyértelmű: ha arra vagyok kíváncsi, hogy mi fog ránk várni a következő évtizedekben, akkor továbbra is Paolo Bacigalupiért fogok nyúlni. Újfent egy olyan félelmetes világot tár elénk, amiről túl könnyű elképzelni, hogy hamarosan a mi jelenünkké válik – és próbálok nem belegondolni, hogy milyen esélyeink lesznek akkor a túlélésre. A vízvadász így pedig nem csupán egy szórakoztató, hatásos akció sci-fi, hanem komoly erővel bíró jelzés, ami, bízok benne, sokakban megkongatja a vészcsengőt. Hátha elkezdünk figyelni arra, hogy mennyi vizet használunk el feleslegesen.


Szabó Dominik - 2016. augusztus 20.




MEGOSZTÁS
Az oldal tetejére

Hozzászólások

Hozzászóláshoz kérjük lépjen be!


    Legyen ön az első hozzászóló!

Kapcsolódó írások
  • Keresés

  • Ajánlott szerzők

  • Napi évfordulók

  • Eseménynaptár

  • Magunkról

  • Legfrissebb anyagaink

    7 nap14 nap21 nap
  • Bejelentkezés

    Jelszó-emlékeztető Regisztráció

    Jelszó-emlékeztető


      Kérjük, adja meg felhasználónevét, majd ellenőrizze postafiókját!

    • Felhasználónév:
    •  

    Regisztráció

    • Név:
    • E-mail:
    • Felhasználónév:
    • A felhasználónév ékezetes betűt vagy különleges karaktert nem tartalmazhat!
    • Jelszó:
    • Jelszó megismétlése:
    • Kedvenc szerző:
    • Kedvenc műfaj:
    •  
    •  
    A regisztráció egyben feliratkozást jelent a hírlevélre!