Főkép

Bár most talán még nem hiszed el, de a víz érték. Látszólag kifogyhatatlan mennyiségben folyik a csapból, órákat töltesz a zuhany alatt, megfontolás nélkül öntöd kifele, és közben bele sem gondolsz, hogy valójában az egyik legfontosabb természeti erőforrás az édesvíz. Mi lesz akkor, ha arra sem lesz elég vized, hogy igyál pár kortyot, ha megszomjazol? Mi lesz akkor, ha csupán kellemetlen ízű, sótól megtisztított tengervizet tudsz magadhoz venni? Az olyan luxusról, mint a fürdés, gyakorlatilag le is kell mondanod: örülhetsz, ha jut elég víz neked és családodnak. És ez nem valamiféle jól hangzó, kreatív science fiction ötlet: ez a realitás, ez a jövő. Hamarosan szembe kell néznünk azzal, hogy elfogyott az iható víz.

 

Noria világában már mindez meg is történt. A globális felmelegedés olyan változásokat indított el a Földön, ami az édesvíz mennyiségének drasztikus lecsökkenéséhez vezetett. A sarki jég elolvadt, a bolygó éghajlata átalakult, a maradék víz is beszennyeződött és ihatatlanná vált – az emberek pedig régi lakóhelyükről olyan területekre vándoroltak át, ahol még látták a lehetőséget egy jobb életre. Felborultak a hatalmi egyensúlyok, az egykori Finnország pedig a Skandináv Unió tagjává vált, ám megszállás alatt. A több száz év alatt olyan szinten átrendeződtek a kulturális viszonyok, hogy bár valószínűleg Noria is kínai ősöktől származik, valójában ez már senkinek nem számít. A kormány korlátozza az ivóvíz mennyiségét, a csövekből csak néha folyik víz, új vezetékeket építeni pedig a halálos bűn. Milyen egy ilyen világban élni?

 

Noria számára eleinte nem tűnik olyan szörnyűnek. Az édesapja teamester, az édesanyja kutató, mindketten megbecsülésnek és tiszteletnek örvendenek: gyakori vendég náluk a hadsereg egy teaszertartásra, aminek következtében szűkölködniük sem kell. Minden jel arra mutat, hogy Noria lesz a falujuk következő teamestere – bár rendhagyó, hogy egy nő töltse be a posztot, ám a lány egész életében erre készült, és elképzelni sem tudna más jövőt. A cím mellé azonban egy fontos titok is jár: az apja megmutat neki egy olyan édesvizű forrást, amit már generációk óta az ő családja őriz. A hatalom azonban változékony, és amikor Noria egyedül marad egy olyan faluban, ahol mindenki küszködik a vízhiánnyal, súlyos döntéseket kell meghoznia. Ráadásul közben barátnőjével olyan információk birtokába jutnak, ami alapjaiban forgatja fel a világról alkotott képüket…

 

Te mit tennél, ha választanod kellene az emberek szenvedése és a saját testi épséged között? A válasz látszólag egyszerű, a „hősies”, „önfeláldozó” utat kell követni, de vajon tényleg képes lennél rá? Titokban segítenél, hátha nem derül ki? És ha valaki mégis feljelent a jobb és kényelmesebb élet reményében? Meddig mennél el? Segítenél egy-két embernek, közeli ismerősöknek, akikben megbízol? És ha az egész falu ott ácsorog a kapud előtt, könyörögve vízért a lesoványodott, szinte már alig élő gyerekeiknek? Megesne a szíved, még akkor is, ha ezzel gyakorlatilag biztosítod a saját halálodat? Noria persze fiatal korának minden lelkesedésével szeretne ellenszegülni a hatalomnak, ám a körülmények és saját élete másra kényszeríti. Amikor minden hatalom a hadseregnél van, nem köpheted őket szembe. A helyes döntések mindjárt nem olyan magától értetődőek. Lennél te az első teamester, aki felfedi a titkos forrást – csak hogy ideig-óráig megkönnyítsd a falu életét?

 

Emmi Itäranta olyan magától értetődő finomsággal ír minderről, hogy szinte el is felejti az ember, itt tényleg életről és halálról van szó. Nemcsak a vízről és a teaszertartásról, de a kilátástalanságról, az emberek szenvedéséről is olyan lírai stílusban mesél, hogy a hangulat pillanatok alatt maga alá gyűr. Közben pedig figyeljük Noria érzéseit, gondolatait és első tetteit a felnőtté válás ösvényén – a finn írónő érzékletesen, de sosem erőltetetten beszél az alig felnőtt Noriáról. Bár young adult regényről van szó, ez mégsem válik zavaróvá: cselekményről gyakorlatilag alig beszélhetünk, nincs szerelmi szál vagy más felesleges „kellék”, viszont megismerjük a szereplőket, akik csupán élni szeretnének ebben a katasztrófába fordult világban. Emmi Itäranta első regénye tökéletes bemutatkozás a nemzetközi science fiction irodalomban: gyönyörű stílusa (Varjasi Csillának egyértelműen jár a dicséret a fordításért) és emlékezetes világa még sokáig velünk marad. Ha jól tudom, már a folytatás is készül – hiszem, hogy érdemes lesz a jövőben is figyelni Itäranta alkotásait…