Főkép

Emlékszem, középiskolás koromban nagyon meglepődtem, amikor olyan véleményt olvastam, miszerint az elmúlt háromezer évben igazából nagy változás nem történt az emberiség életében, még mindig ugyanazokkal a problémákkal küzdünk. Jelesül az emberek egy része nyugalomra vágyik, másik része pedig mindezt úgy képzeli el, hogy egyrészt manipulálja a többséget, másrészt elveszi azok javait, harmadszor a hatalom és a pénz érdekében mindenre képes.

 

Miután elolvastam Sansom soron következő regényét, azt kell mondjam, van némi igazság a fenti állításban, mert óhatatlanul felmerül az emberben a történet megismerése után, hogy gyakorlatilag mit változtak a politikusok az elmúlt ötszáz évben? A jelek szerint nem túl sokat, mert akkor és manapság is mindenki nagyon elégedett volt magával, a hangsúly pedig azon volt/van, hogyan tudja ellenfeleit kigolyózni a hatalomból, hogyan tudja marginális szerepre kényszeríteni őket. Mindezt annak érdekében, hogy a saját elképzelése érvényesüljön, ami leginkább azt jelenti, hogy címeket kap, anyagi előnyökhöz jut – és nem utolsó sorban arra fordítja a királyság képzeletbeli szekerét, amerre legjobbnak gondolja.

 

Oké, elismerem, akkoriban a királlyá válás nem volt valós lehetőség, mivel ez csak azoknak adatott meg, akik a királyi családba születtek. Ettől kezdve legfeljebb azon lehet vitatkozni, hogy ki kerül be az uralkodó tanácsadói közé, és kinek mekkora hatalma, befolyása lesz.

 

A másik furcsaság, ami szintén áthallásra ad okot, az akkori és a mostani viszonyok között, az nem más, mint a családtagok futtatása, helyzetbe hozása. Eltérést csupán az jelent, hogy VIII. Henrik uralkodása idején bevett szokás volt, hogy a családtagjait, a rokonait, ahogy tudta, segítette az ember. Ennek érdekében például Parr Katalin királynő, akit tudott, a rokonságból hatalom közelébe, vagy legalább udvari állásba juttatott. Ami azért az esetek egy részében nem azt jelentette, hogy az illetőnek akkor már semmit nem kellett csinálnia, csak kapta a fizetését. Elvártak dolgokat az embertől, és ha hülye volt, vagy olyasmit tett, ami vállalhatatlannak bizonyult, akkor bizony viselnie kellett a következményeket. Ez a fajta következetesség manapság mintha hiányozna.

 

Mindezeken felül az olvasó számára az a legfontosabb, hogy a történet ugyanúgy hozza azt a korábban megszeretett középkori Anglia hangulatát, mint amilyennel utoljára A bosszú nyilaiban találkoztunk. Sansom alaposan utánajárt mindennek, és az így szerzett tudás birtokában képes életteli képet rajzolni erről a korról. Akkoriban az eretneküldözés miatt a lakosság nagyobbik része félt kimutatni vallási érzelmeit, míg a kisebbség épp ellenkezőleg, büszkén vállalta hitét, minek eredményeként sokan mártírokká váltak közülük. A regényből újfent kiderül, hogy a középkorban sokkal többet jelentett a vallás az embereknek, mint manapság. Egyébként járjuk a poros-koszos londoni utcákat, bóklászunk a gazdátlanul maradt, az enyészetre hagyott kolostorok tövében, ott csónakázunk a mocskos Temzén, ott vagyunk a nyilvános kivégzéseken, udvari ünnepségeken.

 

Az egyik legmegdöbbentőbb újrafelfedezést akkor tettem, amikor már megint szembesültem azzal, mennyivel lassabban éltek akkoriban. Igen, tudom, hogy ezen már az előző kötet kapcsán is megakadt a szemem, de muszáj volt megint rácsodálkoznom. A megfontolt tempót csak részben tudom be a közlekedési viszonyoknak, hiszen sem a gyaloglás, sem a lovaglás, sem a csónakázás nem gyorsította fel annyira az ügyek intézését, hogy egyetlen napba túl sok belefért volna – de szerintem a többségben fel sem merült, hogy folyamatosan kapkodjon, siessen.

 

A történet egyébiránt nagyon jó. Megerősít abbéli vélekedésemben, hogy romantikus alkattal ne menjünk politizálni, mi több, aki belekeveredik a hatalmi játszmákba, az ne csodálkozzon, hogy mezei gyalogként feláldozhatónak tekintik. Nem akarok lelőni semmi poént a fordulatos cselekményből, és arról sem beszélnék, hogy a leírtakból mi a valós, és mi a fikció – ezt megteszi helyettem a szerző utószavában.

 

Egy biztos, a terjedelme ellenére (ez is majd hatszáz oldalas féltégla) tetszett, mi több, minden alkalommal sajnáltam letenni, mert a szerző nagyon jól eltalálta a krimi és a történelmi regény, illetve a feszültség és a hétköznapi élet bemutatása közötti egyensúlyt. C. J. Sansom még mindig nem felejtett el írni, így egyedül az a talányos kérdés marad a végére, hogy innen hogyan tovább? Vagy inkább küldjük nyugdíjba Shardlake mestert?