Főkép

Úgy tűnik, mostanság a nagyobb hírverést kapó képregényekhez reflexszerűen oda lehet írni (elég ha A halál templomára gondolok, és akkor még a többi, közösségi finanszírozásra is számító, jelenleg készülési fázisban tartó projektről nem is szóltam), hogy a megjelenést viszontagságos útkeresés előzte meg – persze tudjuk, hogy megjelenni, pláne színesben, nagyobb példányszámban és minőségi keretek között, meglehetősen kockázatos vállalkozás, és olyan anyagi hátteret kíván, amit a többség nem engedhet meg magának, de azért mégis szomorú figyelni, ahogy lelkes (és tehetséges!) alkotók ennyire nem tudnak egyről a kettőre jutni. A Kittenbergerről például már évek óta lehet hallani (helyesebben: évekkel korábban lehetett hallani, majd egy időre mindenki elfeledkezett róla), hogy aztán az idei Képregényfesztiválra végre kézbe is foghassuk az egyébként nagyon szépen kinéző, nagyalakú, gerinces (tudom, apróság, de nekem sokat számít, különösen ha a gerincen felirat is található) kiadványt.

 

És ha már felmerült A halál temploma, muszáj helyesbítenem akkori önmagam: hiába írtam ugyanis azt, hogy még várok az olyan zsánerképregényre, amit valóban érdemes lenne országosan terjeszteni, valójában már akkor ott pihent a polcomon az a mű, ami szerintem sokakat érdekelne – igen, a Kittenbergerre gondolok. A Somogyi György-Dobó István írópáros a XX. század legelejére vezet el minket: abba az elképzelt 1907-be, amikor Belgium fővárosát léghajók tartják az égben, két magyar kalandor, Ács és Baka pedig Afrika szívében, a Kongói Szabadállamban keres egy különleges orrszarvút. Hozzájuk csatlakozik Kittenberger Kálmán, mindenki Kitty-je, a legendás vadász, aki a nem akármilyen orrszarvú ígéretére mindjárt fellelkesül. Nyomukban a belga titkosszolgálat ügynöke, előttük II. Lipót belga király kegyetlen serege (akik a gyarmatosítás nevében csonkítják a dzsungel törzseit), és akkor még egy furcsa szerkezeteket készítő belga tudósról meg sem emlékeztem...

 

Őrült, Rejtőt idéző kalandként indul a Kittenberger, látszólag komolytalan vagy legalábbis elképesztően laza karakterekkel, akik aztán a véletlenek szerencsés (szerencsétlen?) összejátszásának köszönhetően keverednek bele egyre nagyobb és nagyobb konfliktusokba. Fokozatosan komorodik a történet, a szerzők nem riadnak meg sem az erőszaktól, sem a vértől, de közben nem veszik el a végtelenül szemtelen és menő stílus. Nemcsak azért, mert mindenki olyan egysorosokat puffogtat, mint a legjobb légiós-regényekben, hanem mert a pergő képsorok, a cselekmény dinamikája olyan erőt és sebességet kölcsönöz az oldalaknak, ami pillanatok alatt magával ragad. Még a legjobb értelemben vett képregényes, a realitást szabadon értelmező eseményeknek is olyan lendülete van (és nem mellesleg annyira profin van elkészítve), hogy lehetetlen kivonni magad alóla.

 

Bár alapvetően ritkán szoktam külön kiemelni, ezúttal muszáj megjegyeznem, hogy milyen jól működtek a párbeszédek: mondanám kapásból, hogy itt érződik Somogyi György filmes múltja, de valójában a magyar filmek többségében sincs ennyi élettel teli dialógus. Nem érződik erőltetettnek (modorosnak is csak talán a belga nyomozó, Hector Pierrot figurájánál, bár ott feltételezem, hogy szándékosan), inkább nagyszerűen támogatja a cselekményt. Ezt mondjuk szinte mindenre le tudnám írni: vegyük akár a hátteret, ami nem tolakodó, inkább a finom utalásokban, a remek ötletekben bújik meg, de mégis kiválóan átjön a steampunk-érzet, a gőzcsodák világa. A történet nagyban vegyíti a saját figurákat valóban élt személyekkel (mint Kittenberger) és az irodalmi kánon fiktív alakjaival (gondoljunk Ácsra és Bakára, akik éppen csak nem A Pál utcai fiúkból léptek ki, vagy akár Poirot-ra, akarom mondani Pierrot-ra), de itt sem azt érzem, hogy rátelepszik a cselekményre ez a mértéktelen utalástenger (mint máshol), inkább finoman kiegészíti, meglapul a háttérben (kivéve talán egyszer, a Probatbicol említésénél, ami már nekem sok volt).

 

Mindezek ellenére, ami mégis legyőzte minden ellenállásomat a képregénnyel szemben, az a rajz volt. Tebeli Szabolcs (alias Brazil) munkásságát, bevallom, eddig nemigen követtem figyelemmel, de ezek után mindenképpen változtatok ezen: stílusa ugyanis hibátlanul illik ehhez a rejtői kalandhoz. Különösen akkor lenyűgöző, amikor gépet, vonatot, tájat, városképet alkot, amikor szabadon burjánzhatnak a részletek – kevésbé határozott, szabadabb stílusa az emberi arcoknál néha kicsit biceg, de valójában még ott sem éreztem azt, hogy nem passzol a cselekményhez. Ráadásul panelkezelése és más megoldásai olyan profizmusról árulkodnak, ami újabb szintre emeli a képregényt.

 

Folytatása következik, látjuk az utolsó oldalon, majd a jegyzet-blokk előtt még kétoldalnyit olvashatunk is a jelenleg készülőben lévő előzményből, ami legalább arra biztosan jó, hogy kedvet kapjunk a további kalandokhoz. Az alkotók ugyanis nem csak egy részben gondolkodnak, ez egyértelmű, én meg csak reménykedni merek abban, hogy a folytatásra nem kell olyan sokat várnunk, mint az első kötet megjelenésére. Úgyhogy csak bátorítanék mindenkit, hogy szerezze be a Kittenberger – Fabriqué en Belgique képregényt, tényleg hihetetlenül szórakoztató élmény. Merem állítani, hogy az elmúlt évek legjobb magyar képregénye.