Főkép

Amennyire remek ez a könyv, olyan nehéz beszélni róla. Howard Jacobsonnak eddig csak a Booker-díjas A finkler-kérdés című regénye jelent meg itthon, ám számomra ez nem sokat mondott. Nagyon körültekintően válogatok a szépirodalom területéről, mert sem sok tapasztalatom nincs ezen a téren, sem pedig időm kísérletezni. A Zs is olyan könyv volt, ami mellett teljesen nyugodtan sétáltam volna el a könyvesboltokban – ha előtte több helyről is fel nem hívják rá a figyelmemet. Például azért, mert disztópia… és azért valljuk be, ma kissé rossz mellékíze van ennek a szónak: a csapból is disztópiák folynak, és ami rosszabb, egyik bugyutább, mint a másik. Mégis, gondoltam, teszek egy próbát, mert mindezek ellenére egy nagyon furcsa könyvnek tűnt. És az is: egy nagyon különös atmoszférájú, összetett, sejtelmes, mégis itt-ott kifejezetten nyers és brutális könyv, ami a maga britségével kényelmetlen gondolatokat ültet el az ember fejében.

 

A Zs-t leginkább P. D. James regényéhez, Az ember gyermekéhez tudnám hasonlítani. Valahogy kezd körvonalazódni bennem, hogyan látják a britek a közeljövőt, milyen is náluk az igazi dráma. Már ami ezt a klasszikus, vidéki világot illeti, ahol mintha minden és mindenki beleragadt volna valami furcsa ködbe, ahonnan a hangjuk csak tompán érkezik. Ez a különös hangulat mindkét könyvben valami komor esemény miatt alakult ki: Jamesnél az évtizedek óta tartó „gyermektelenség”, Jacobsonnál pedig az a valami, AMI TÖRTÉNT, HA EGYÁLTALÁN MEGTÖRTÉNT. Hogy mi volt ez, azt nem tudni, csak azt, hogy jobb nem beszélni róla. Már ha egyáltalán tényleg megtörtént. Mert az is lehet, hogy semmi nem történt. Hiszen nagyon régen volt az, már senki sem él, aki akkor, aki elmesélhetné, pontosan mire is gondolnak egyesek, ha ezt felemlegetik. Egyvalami biztos: mindenki bűnös. Viszont ha mindenki bűnös, akkor miért ne mondhatnák, hogy igazából már mindenki ártatlan?

 

A Zs körmönfont könyv. Egy furcsa szerelmi történetet követ végig, eközben pedig körbejárja a kérdést: hogyan él tovább az, aki nem követte el a bűnt, mégis, valahol felelős érte. Ha nincsen senki, aki áldozat, ha csak a bűnösök maradtak, akkor miért kellene vezekelniük? Senki nem fog örökké olyasmiért bűnhődni, ami már réges-régen elfelejtődött. Vajon az erkölcsi tartás mennyire képes az emberben fenntartani a tudatot, hogy valami rossz dolog kötődik hozzá, és éppen ezért nem szabad hagynia, hogy ez újra megtörténjen? Viszont arról, AMI TÖRTÉNT, HA EGYÁLTALÁN MEGTÖRTÉNT hivatalosan nem beszélnek az emberek. Sőt, jobb is, ha elfelejtik. Rossz dolgok voltak ezek, jobb, ha kitörli mindenki az emlékezetéből, hogy az emberek – a nagyszüleik – képesek voltak efféle tettre. Nem tudni, mi volt az, de az olvasó érzi: valami irtózatos szörnyűség. Viszont ez a kettősség, ez a feloldhatatlan ellentét – ne beszéljünk a történtekről, ugyanakkor mégis folyton emlékeztetnek rá minket –, nem fog-e valami újabb szörnyűségbe torkollni? Kevern és Ailinn, a két furcsa szerelmes, csak azt látják maguk körül, hogy mindenki erőszakos, dühös, Kevernt még egy gyilkossági ügybe is belekeverik. Olyan ez, mint amikor már úgy is mindegy, mit teszünk, hisz a legnagyobb bűnt már elkövettük: nem tudunk rosszabbat cselekedni. Mindegy mi történik.

 

Roppantul nyomasztó könyv a Zs. Már akkor is az, amikor az ember még nem rakta össze, miről is van szó, csak azt látja, hogy a regény szereplőiben mekkora indulat fortyog. Amikor viszont lassan összeáll a kép, sokkal figyelmesebben olvassuk a sorokat, közben pedig kattog az agyunk: igen, egek, ez akár a máról is szólhatna. A történet ugyan több nemzedékkel utánunk játszódik, mégis, valahol az alaphelyzet ismerős lehet. Sőt, a Zs világa tökéletes analógiája a mának. Nem mondhatok többet a könyvről, de engem teljesen a hatása alá vont, ez pedig nem kis részben Jacobson prózájának is az érdeme: rátelepszik az emberre, szinte kiköveteli, hogy rá figyeljünk. Aki kicsit is fogékony a komoly gondolatok iránt és szereti, ha azt neki kell lassan felfejtenie, az mindenképpen olvassa el a Zs-t. Aztán keressen valakit, akivel beszélhet róla. Mert az ilyen élményekről beszélni kell, az ilyen gondolatokra emlékezni kell – mondjon bármi mást is a regény néhány szereplője.