Főkép

A Tizenegyes állomás kapcsán számomra talán az a legmeglepőbb, hogy akkora siker lehetett angol nyelvterületen. Több rangos szépirodalmi, illetve sci-fi díjra jelölték (például National Book Award, PEN/Faulkner Award, Baileys Women’s Prize), kettőt (Arthur C. Clarke Award és Toronto Book Award) el is nyert, és bár ez nem jelent automatikusan közönségsikert is, ám az lett belőle. Egy olyan regényből, mely lefest egy posztapokaliptikus világot (ezért sci-fi), de alapvetően inkább szépirodalom, mely az emberre, az emberire koncentrál. Mely minden leírt borzalom mellett is alapvetően szelíd, és azt a reményt fejezi ki, hogy bármi jöjjön is, az emberség, a szépség és művészet iránti vágy fennmarad. Persze, az angol nyelvű piac elég nagy ahhoz, hogy a szűk gondolkodó réteg bestsellerré tegyen egy ilyen könyvet, de remélem, sok-sok magyar olvasó is szeretni fogja.

 

Arthur Leander öregedő filmsztár, aki pályája hanyatlásakor elvállalja Lear király színpadi szerepét – a történet azonban azon a napon kezdődik, amikor Arthur szívinfarktust kap, és meghal. Ugyanezen a napon csap le a világ számos országára a grúznátha nevű vírus, mely elpusztítja az emberiség túlnyomó részét, így Arthur halála már keveseket ráz meg. Mégis ő marad a történet egyik központi alakja, mert – még ha oly’ apró részletben is – a szereplők zömének életére hatással van.

 

A másik fontos szereplő Kirsten, aki kislányként részt vesz a Lear király előadásában, mint Lear gyermeke – és aki később az Utazó Szimfónia nevű vándortársulattal járja a kihalt Észak-Amerikát, elsősorban a Nagy-tavak vidékét. A társulat zenél, és színdarabokat ad elő (elsősorban Shakespeare-től) azokon a településeken, ahol nem ellenségesen fogadják őket. Máshol pedig igyekszik menteni a bőrét – különösen ott, ahol az úgynevezett Próféta hívei élnek…

 

A történet számtalan apró szálból szövődik, ide-oda ugrál az időben (hasonlóan, mint Jennifer Egan Az elszúrt idő nyomában című regénye), közben pedig sok mindent megtudunk Arthur múltjáról, szerelmeiről, barátságairól, egyáltalán arról, hogy ki is volt ő. Lenyűgöző, ahogy az írónő a nüansznyi részletekkel összeköti a szereplők sorsát – és az is, hogy szintén apróságok útján milyen mélységeit tudja ábrázolni a karaktereknek. Hogy például Arthur egyik szerelme és felesége szabadidejében egy jövőben játszódó, sci-fi képregényt rajzol, melynek címe Tizenegyes állomás, és ez a képregény több szereplő életére, gondolkodásmódjára is hatással lesz – ezzel a valódi jövőt is befolyásolva.

 

Bár nincs híján borzalmaknak és tragédiáknak a történet (végtére is kipusztul az emberiség zöme), mégis úgy ábrázolja a katasztrófát, ahogy talán senki más. Mint minden ebben a regényben, a világjárvány lezajlása is apró epizódok során, különféle szereplők szemszögéből tárul elénk, s ezáltal sokkal emberibb és átélhetőbb, mint a legtöbb monumentális, látványos világvége-sztori esetében. S a megfestett posztapokaliptikus világ is más, mint amilyeneket megszokhattunk – leginkább azért, mert olyan hétköznapi. Úgy értem, arra mutat rá, hogy a világvége után is visszaáll majd a mindennapok rendje, a túlélő emberek is jobbára emberek maradnak, merthogy ezt hozzák magukkal. És ezen túl valahogy művészet és harmónia sem veszik el, minden szörnyűség és nyomasztó gondolat dacára. Lehet, hogy ez egyes olvasóknak túl optimistának tűnik, szerintem viszont van benne logika (ráadásul messze hitelesebbnek tűnik, mint mondjuk egy Mad Max).

 

Lassabb folyású, apránként felépülő, de a sok részletből valami ragyogót felépítő regény a Tizenegyes állomás. Közben nem jutott ugyan eszembe, de utólag már úgy látom, hogy olyasmi lett, ami alighanem nagyon tetszene Ray Bradburynek is. Meg mindenkinek, aki hisz abban, hogy az ember, mint lény, a mélyén belül azért hordoz valami jót is, amiért érdemes harcolni, túlélni, amit érdemes továbbadni.