Főkép

Tavaly már lelkendeztem egy sort afölött, hogy újra lehet Batmant kapni: hogy gyakran  nézegethetjük az újságost, megjelent-e újabb füzet, s persze hogy vásárlás után elmerülhetünk a Sötét Lovag nem épp vidám kalandjaiban. De, ahogy tavaly is írtam, ez még kevés a boldogsághoz, és igazából majd az lesz a vízválasztó, hogy mennyire fog tetszeni az olvasóknak a történet, tudunk-e tényleg borzongani és izgulni, élvezzük-e a nem mindennapi eseményeket, vagy inkább csalódunk, és unottan pörgetjük át a lapokat. Én végül – ha nem is egyértelműen, de azért magabiztosan – a pozitív oldalra álltam, hiszen a „Batman és fia” cselekménye remek felvezetés volt az igazán grandiózus denevérkalandokhoz, és ha nem is éreztem kiemelkedőnek, azért kellemes szórakozásnak tűnt, ami után majd következhetnek a zseniálisabb történetek – úgyhogy kíváncsian vártam a folytatást.

 

Ami rögtön kicsit meg is lepett, hiszen rögtön kettőt is ugrunk az amerikai kiadáshoz képest: a tavalyi hatos szám után öt füzet marad ki, majd egy röpke betekintés után már tíz. A kiadó szerint ez sajnos szükséges megoldás volt, és ha nem olyan nagyszerűek azok a füzetek, akkor én biztosan nem is bánom (elvégre közel két éven át lefoglalta volna a magyar Batman-kiadást), viszont olyan szempontból biztosan szerencsétlen, hogy a füzetek elején lévő gyors cselekményismertetés (avagy „nemrég történt”) nélkül nemigen lennénk képben, hogy akkor most ki, kivel, mit csinál és miért. A hetes számot elfoglaló „A fekete napló” kiindulása például nagyon küzd ezzel a problémával: nagyon nem egyértelmű, hogy mi is történt az elmúlt időszak alatt, és az álarcos igazságosztóink éppen milyen helyzetben vannak.

 

Szerencsére később tisztázódik a helyzet, ráadásul elég meglepően indul a cselekmény: Batmant majdnem agyonverte egy hatalmas termetű, mindenféle szereket szedő ellenfele, aki aztán könnyedén el is menekült. Batman alig tud elvergődni segítőtársaihoz, akik közül a fiatal Robinban bosszúvágy ébred – és elindul, hogy egyedül legyőzze azt, aki még mentorán is kifogott. Némi akció, egy nem épp jó állapotban lévő Denevérember és a háttérben megbúvó fenyegetés első árnyai, ami aztán majd későbbi számokban csúcsosodik ki: érdekes, de önállóan annyira nem lenyűgöző történet, ami inkább arra jó, hogy kicsit jobban megismerjük, milyen is Batman, amikor a mélyponton van. Innen ugyanis csak lentebb vezet az út...

 

Amit kénytelen is megtapasztalni a „Nyugodjék békében” (vagy eredetileg R.I.P., így talán ismerősebb egyeseknek) lapjain. Ez a hét füzetre szétosztott (egyébként csak hatszámnyi, de az utolsó duplahosszú) történet már címéből is arra enged következtetni, hogy mi várható benne – talán annyit elmondhatok, hogy Batman minden korábbinál mélyebbre merül az őrület mocsarában, nemcsak testileg, de lelkileg és szellemileg is kikészíti ez az eseménysor. Egy új szervezet tűnik fel a láthatáron: a Fekete Kesztyű létezésére látszólag semmi bizonyíték sincs, senki sem tud róla, és mintha az események is csak véletlenül követnék egymást, de Batman már sejti, hogy itt valami (vagy valaki) megbújik a háttérben. A Fekete Kesztyűnek ugyanis egy célja van: totálisan összetörni Batmant, olyannyira megnyomorítani lelkileg, hogy sose lehessen újra a régi – ezért pedig nem fél még Joker segítségét is kérni. De vajon ki irányít kit, és tényleg meg lehet ennyire törni a Sötét Lovagot?

 


A „Nyugodjék békében” számomra egészen váratlan módon nem a cselekménye miatt ragadt meg igazán – pedig azt vártam, hogy majd meglepetések és izgalmas fordulatok fogják egymást váltani, de ez végül nem történt meg. Volt viszont három olyan aspektusa is, amiért kiemelkedőnek gondolom ezt a sztorit. Először is azért, mert zseniálisan mutatja be a tébolyt – itt ugyanis nemcsak Joker őrült (akinél ez... hát, nem túl váratlan), hanem szinte mindenki, legfőképpen Batman. Az önmagából kiforduló személyisége, az elméjének védelmi mechanizmusai annyira elborulttá teszik a lapokat, amire még nem láttam példát szuperhősös képregényben. Különösen beszédes mondjuk a 10. szám, ahol tanúi lehetünk Batman megőrülésének... ami azért nála nem olyan „egyszerű”, mint másoknál.

 

A második vonulat, ami túlmutat a szokványos sablonokon, az az, ahogyan az elmezavar utóhatásait kezeli, ahogy a megbomló személyiség mögött megcsillan Batman valódi jelleme, kitartása és makacssága, ahogy minden embernél különb eltökéltségével felkészül a legrosszabb és legelképzelhetetlenebb esetekre is, ahogy nem hagyja, hogy ez a sötét és gonosz világ összetörje. Egészen elképzelhetetlen számunkra, „földi halandóknak”, ez a fajta gondolkodásmód – de talán ettől lett szuperhős Bruce Wayne. A harmadik, amit mindenképpen meg kell említenem, azok a rajzok, különösen az őrület tájékán megmutatkozó stílus. Tony Daniel remek munkát végzett, ráadásul plusz pontot érdemel a színező is: Joker fekete-szürke-vörös világa, vagy épp a visszaemlékezések színkombinációja nagyon emlékezetes (és akkor még nem beszéltem az „őrült Batman” ruhájáról...).

 

Mindent összevetve tehát idén is a pozitív oldalra állok, de azért muszáj kiemelni, hogy ez nem egy szokványos akciótörténet, ez biztosan nem fog mindenkinek tetszeni. A kevés oldalszám nem ad annyi lehetőséget, hogy mélységében megismerjük az eseményeket (a vége kicsit kapkodósnak is tűnt), viszont én ezt nem tartom akkora problémának: ez a fajta elborult, különleges hangulatú és stílusú, vagy ha úgy tetszik, „őrült” képregény igazán így élvezhető. Pillanatképeket felvonultatva, kisebb-nagyobb benyomásokat kapva, miközben a sorok és panelek között megjelenik az „igazi” Batman. Készüljetek fel egy nem mindennapi élményre.

 

A „Nyugodjék békében” végeztével viszont elköszönünk Grant Morrisontól, mi több, az egész „régi” DC univerzumtól – jön ugyanis a The New 52 korszak, a DC 2011-es nagy rebootja után felálló új status quo, új történetekkel, új alkotókkal, új stílussal. Scott Snyder és Greg Capullo párosáról szinte csak jót lehetett hallani az elmúlt években, úgyhogy szerintem nagyon sokan örülünk ennek a fejleménynek. Most már csak abban kell bíznunk, hogy tényleg annyira zseniális lesz, mint amennyire várjuk.