Biztosan törölni akarja, a kiválasztott elemet?
Igen
Nem

Nick Hornby: Vicces lány

Nick Hornby a ’80-as évek végének, ’90-es évek elejének meghatározó brit írója volt, akinek új, hatodik (vagy ha a Focilázat is annak fogjuk fel, hetedik) regényére öt évet kellett várni. Az 1995-ös Pop, csajok, satöbbivel lett kultikus és bestseller szerző, Angliában mindmáig fontos személyiség (újságíróként és forgatókönyvíróként is), ám határozottan úgy érzem, hogy regényíróként rég túl van a fénykorán.

 

A számomra utolsó igazán fontos könyve, a 2005-ös Hosszú út lefelé óta a Vicces lány csupán a harmadik regénye, és annyiból meglepő a témaválasztása, hogy nem az aktuális jelenről szól (mint a korábbi írások), hanem a múltról. Egy olyan múltról, amelynek idején még Hornby is gyerek volt: a ’60-as évek közepéről, de nem a beat- és a rockzene forradalmáról, amint azt az írótól szinte elvárnánk, hanem a tévésorozatok aranykoráról. Konkrétumok szintjén szinte semmiről nem ír, amihez egy átlag magyar olvasó kapcsolódni tudna, hiszen a korszak BBC-s sorozatait tudtommal sosem láthattuk a magyar tévében, de jó részük amúgy is elveszett az archiválás elmaradása miatt. Viszont én pont abban a korszakban nőttem fel, amikor az Isaura, a Dallas vagy a Szomszédok olyan óriási hatással volt magyar nézők millióira, úgyhogy sok párhuzamot találok azzal, amiről a Vicces lányban olvasok.

 

Ennek ellenére nem mondhatnám, hogy érdekelt egy szép és szexi észak-angol szőkeség, Miss Blackpool története, akinek minden vágya, hogy komikus sztár legyen. Nulla nosztalgiát érzek bármi tévésorozatos mánia kapcsán (hiába, hogy ma ugyanolyan aktuális lehet a téma, lásd mondjuk a Trónok harca meg egyéb sorozatok körüli őrületet), és az sem mozgat meg különösebben, hogy arról olvassak, milyen nehézségei voltak egy előnyös külsejű ifjú hölgynek vagy épp a homoszexuálisoknak a ’60-as évek Angliájában. Az viszont érdekelt, hogy Hornby mit ír, mit hoz ki mindebből. Ő ugyanis, amennyire szórakoztatóan írt világ életében, annyira mélyrehatóan tudja bemutatni a leghétköznapibb szereplőit és a társadalmi hátteret, amelyben élnek. És mindez most is megvan. Még akkor is, ha néha emlékeztetnem kellett magamat, hogy milyen országról és korszakról is olvasok, hogy ne az itt és mostból induljak ki, mikor értelmezem. És igen, most is vannak poénok, kiírni való idézetek, amik Hornby-módra ütnek, de valahogy nálam mégsem működött igazán a regény.

 

Bár Hornby megmutatja, hogy a fontosabb szereplők hogy kerültek oda, ahol vannak, mi alakította őket, igazából egyikük sem nyerte el a szimpátiámat, egyikért sem tudtam izgulni, egyikkel sem tudtam azonosulni. Mindez nem kizáró ok, csakhogy Hornby nem megy igazán mélyre, a társadalmi-politikai háttér bemutatása épp úgy felszínesnek hat, mint a problémák vagy maguk a szereplők. Nem azért, mert egy tévés komédia szereplőiről van szó, pláne, hogy a sorozat a maga idejében úttörőnek számított, olyan kérdéseket feszegetve, amilyeneket a BBC-n korábban nem volt szokás. Egyszerűen csak… Olyasmikre gondolok, hogy a műsort két fickó írja, egyikük homoszexuális, másikuk meg még nem tudja eldönteni, hova is tartozik, és az utóbbit néha baromi nehéz megkülönböztetni a producertől, akinek meg a házassága ment tönkre. A címszereplő meg mintha nem lenne elég érdekes Hornbynak sem, hosszú oldalakra eltűnik, és csak azért hiányzik, mert a többiek még kevésbé érdekelnek.

 

Viszont mesteri az, ahogy Hornby lezárja a tévésorozat történetét, majd a végén még azt is elmeséli, hogy mi van velük 2014-ben. Nem hiszem, hogy eredeti lenne az ötlet, mégis nagyon sokat tesz a teljes élményhez – megkockáztatom, megmenti az egész könyvet.

 

Az már egyéni megítélés kérdése, hogy összességében lelombozó-e ez a történet. Nincs szükség évtizedek élettapasztalatára, hogy az olvasó sejtse, hogy a tévésorozat, illetve a szereplők karrierje előbb vagy utóbb véget ér, amit aztán ki-ki a maga módján dolgoz fel. Azt azonban nem tudnám megmondani, hogy Hornbyt mi mozgatta, mit akart valójában elmondani. Ugyanis számára épp úgy lehet mindez nosztalgia, mint szembenézés saját öregedésével. Vagy elmélkedés a szórakoztatóipar változásairól. Meg az emberi életről. És vannak is érdekes gondolatai (különösen az írói létről!), de maga a több mint 400 oldalra széthúzott történet mégis üresnek hat egy kissé. Nem fair az Ifjúság című filmhez hasonlítanom, amiről egyesek úgy vélik, nem megy elég mélyre, de szerintem meg pont, hogy abban vannak azok a mélységek, amik itt hiányoznak.


Uzseka Norbert - 2016. február 1.




MEGOSZTÁS
Az oldal tetejére

Hozzászólások

Hozzászóláshoz kérjük lépjen be!


    Legyen ön az első hozzászóló!

Kapcsolódó írások
  • Keresés

  • Ajánlott szerzők

  • Napi évfordulók

  • Eseménynaptár

  • Magunkról

  • Legfrissebb anyagaink

    7 nap14 nap21 nap
  • Bejelentkezés

    Jelszó-emlékeztető


      Kérjük, adja meg felhasználónevét, majd ellenőrizze postafiókját!

    • Felhasználónév:
    •  

    Regisztráció

    • Név:
    • E-mail:
    • Felhasználónév:
    • A felhasználónév ékezetes betűt vagy különleges karaktert nem tartalmazhat!
    • Jelszó:
    • Jelszó megismétlése:
    • Kedvenc szerző:
    • Kedvenc műfaj:
    •  
    •  
    A regisztráció egyben feliratkozást jelent a hírlevélre!