Biztosan törölni akarja, a kiválasztott elemet?
Igen
Nem

Hazám - Magyar értelmiségiek írásai

Édes anya, édes apa! Mondjátok csak, mi a haza?” – kezdődik egy régi olvasókönyvben Majthényi Flóra szeretettel megírt gyerekverse, amely elvezeti a kis olvasókat a közhelyes, mégis igaz válaszhoz: „Ez a föld, mely drága nekünk, / Melyet legjobban szeretünk, / Ahová, bármerre járunk, / Mindig-mindig visszavágyunk: / Ez a haza!” Persze sok víz lefolyt a Dunán, mióta a magyar gyerekköltészet egyik megteremtője, az egyébként tragikus sorsú Flóra megalkotta e sorokat. Előfordult például, hogy a haza hazafiaktól elvette a földjét, amely drága volt nekik. Vagy hogy a haza meggyilkolta az édesanyát és az édesapát. A huszonegyedik század kezdetén még mindig nagy kérdés, hogy mi a haza? De válaszolni talán még nehezebb rá, mint százötven éve.

 

Ezt a választ keresi a Noran Libro új esszéantológiája, a Hazám, amely a Könyvhétre jelent meg idén. A szerény alcím – Magyar értelmiségiek írásai – szinte nem is sejteti, milyen neves társaság gyűlik össze a lapokon kötetlen beszélgetésre: önálló írásaik felelgetnek egymásnak, néha ugyanazt fogalmazzák meg másképpen, néha más fontos témákról beszélnek hasonlóan. Ki lírai önvallomást, ki vitacikket, ki verset, ki jegyzetelt tanulmányt adott a kötetbe: azonban minden szöveg gyújtópontjában ugyanaz a kérdés áll. Mi a haza? Hogyan és miért lehet szeretni? És hagyja-e magát?

 

Az értelmiségiek sorát tisztelgésként József Attila nyitja: az ő ódája adja meg a kötet alaphangját. Ezután – káprázatosan szép és elgondolkodtató nyitófényképek kíséretében – tizenöt kortárs magyar írásai következnek, szigorú ábécésorrendbe szedve, így különböző generációk tagjait, férfiakat és nőket, tudósokat és írókat egymás mellé állítva.

 

Bitó László akadémikus a gyerekkori emlékek, fiatalkori olvasmányok, s első életélmények végigpörgetése segítségével kísérli meg felvázolni, mitől is magyar valaki. Czeizel Endre azzal foglalkozik, ami a legsajátabb témája: tehetségek vizsgálatával, genetikával, géniuszokkal. Írásában népességgenetikai vizsgálatokról éppúgy olvashatunk, mint híres bevándorlókról, akik adtak valamit a magyar kultúrának: bizonyos Erkel Ferencről, Bartók Béláról, Kodály Zoltánról vagy épp Márai Sándorról… Csepeli György szociológus a hazát mint diskurzív teret határozza meg. „A hazátlanság dermesztő csendjét csak a hazáról való beszéd törheti meg (…), amire nagyszerű alkalmat ad a virtuális kommunikációs tér, ahol találkoznak a halhatatlanok.” – írja. Dragomán György verse viszont épp arról szól, hogy a hazáról beszélni szinte lehetetlen. „Ha van hazám, akkor mégsem tudok beszélni róla.” – zárul a vers. Heller Ágnes filozófus írása a Himnusz értő elemzésével indít, de felcsendül Reményik Sándor, Petőfi és József Attila néhány keserű sora is – miközben magyar zsidólét, kirekesztettség és valahová tartozás témáit járjuk körül. A töprengés paradoxonnal zárul: ma itt „ akit a bitangok hazaárulással vádolnak, az a hazafi. Közéjük tartozni öröm. »Végre hát megleltem hazámat.«

 

Kun Árpád szövege látszólagos pihenés a súlyos töprengések közepette: csak egy gondolatfutam, csak élménybeszámoló arról, miért és hogyan él egy magyar író Norvégiában, miről beszélget erdélyi barátaival, mi a véleménye a mai Magyarországról vagy a magyar nyelvről… Ám minél tovább olvassuk a szellemesen megszerkesztett szöveget, annál inkább mellbevág: például a lehető leglogikusabban fejti ki, hogy az etnikai kitaszítottság-érzés pontosan olyan, mint a nemi kitaszítottság-érzés. Vagyis annak, akit a magyarsága miatt diszkriminálnak, értenie kellene azt, akit a melegsége miatt akar kilökni a társadalom. De így van-e? Lángh Júlia leszögezi, író létére nem tud írni a hazáról. „Az csak van. Az a feladata, hogy van.” Bizonyára sokan megtalálják saját hangjukat az ő szövegében: különösen azok, akiket a történelem eseményei megtanítottak arra, hogy ne lobogtassanak zászlókat, mert nem tudhatják, kikkel is vonulnak együtt. Markó Béla szövege kifejezetten (finoman) politikus: beszélhetne „határon túli íróként”, és egykori romániai miniszterelnök-helyettesként is, ám Külhon című írása mégis inkább az ember és költő esszéje. Legjobban a közös haza-fogalom keresése ragadott meg a szövegben: hogy miért is nem lehetséges itthoniság és otthoniság, hogy miért baj az, ha a haza még ma is a magasban van, s mi is az az erdélyiség meg anyaországiság 2015-ben. Máté Gábor színházigazgató esszéje három jelenetet rajzol meg az ittből és a mostból: az elsőben színészek, egy színdarab, amely a kivándorlást választotta témájának, s a pesti éjjel, a másodikban konyhafilozófia egy kávéházi asztalnál, hallgatni is rossz, a harmadikban két "kedves" üzenet a Facebookon. Tükör a mai Magyarországnak: nem görbe, mégis torz képet vet. Parti Nagy Lajostól nem vers, hanem próza szerepel Haza-cédulák címen, s igen objektív hangon: „Itt élek, kész, elég vacak ország lett a hazám. Egyszer biztos lesz jobb haza belőle, bár nem hiszem, hogy megérem.” Vagy talán mégsem lehet elfogadni mindent ilyen nyugodtan? Hiszen ott a magyar nyelv, amellyel az író csodás játékba kezd…

 

Solymosi Frigyes, a kötet másik akadémikusa itthonmaradásait és hazajöveteleit fűzi csokorba. A tudós és természettudományos elme higgadtságával elemzi, miként is kellene működnie, sőt, léteznie egy igazi hazának. Szelényi Iván szociológus jegyzeteket ír a transznacionalizmusról, mintegy József Attilának válaszolva. Kivándorlás, bevándorlás, kintlét és otthonlét, hazahalmozás és identitásválasztás témái közepette bolyongva jelenti ki: a migráció nem beteges állapot, „hazánk a glóbusz, amit Földnek neveznek, fajunk homo sapiens.” Mintegy e szövegre felelve Varnus Xavér orgonaművész torontói magyar kivándorlókat figyelve töpreng a migráns léten. „Mert mivé lett a haza, ha szülöttei szöknének is, meg nem is?” – fogalmazza kérdéssé a kivándorlás lényegét. Végel László író, az „újvidékiség” tanúja viszont arról ír, a kisebbséginek vagy mímelt hazát kell találnia magának, vagy két haza között kell élnie. E gondolattal, a hontalan lokálpatriótaság fogalmával fejeződik be a kötet. És egy verssel: József Attilának Kemény István Búcsúlevél című műve felel. „Édes hazám, szerettelek, / úgy tettél te is, mint aki szeret: (…) Azt játszod, hogy nem is hallasz, / túl nagy énfölöttem a hatalmad. / Hozzád öregszem és belehalok, ha / most téged el nem hagylak.” Ha mi olvasók talán még nem is vagyunk ilyen búcsúhangulatban, a kötet írásait olvasva olyan kérdésekkel szembesülhetünk, amelyeknél pillanatnyilag nincsenek fontosabbak.

 

Mindig, minden korszakban az értelmiségtől várták, hogy mintát adjon, hogy előre gondolkodjon: a nemzetért és (ha van ilyen) a nemzet becsületéért. A Hazám ezt a feladatot is betölti. Olvassuk és cselekedjünk helyesen!


Baranyi Katalin - 2015. augusztus 21.




MEGOSZTÁS
Az oldal tetejére

Hozzászólások

Hozzászóláshoz kérjük lépjen be!


    Legyen ön az első hozzászóló!

Kapcsolódó írások
Nincs találat kapcsolódó tartalomra a szerzőtől: (Bitó László)

Nincs találat kapcsolódó tartalomra a szerzőtől: (Czeizel Endre)

Nincs találat kapcsolódó tartalomra a szerzőtől: (Kemény István)

A szerző (Markó Béla) további művei:

Nincs találat kapcsolódó tartalomra a szerzőtől: (Solymosi Frigyes)

Nincs találat kapcsolódó tartalomra a szerzőtől: (Varnus Xavér)

Nincs találat kapcsolódó tartalomra a szerzőtől: (Végel László)

A szerző (Kun Árpád) további művei:

Nincs találat kapcsolódó tartalomra a szerzőtől: (Máté Gábor)

  • Keresés

  • Ajánlott szerzők

  • Napi évfordulók

  • Eseménynaptár

  • Magunkról

  • Legfrissebb anyagaink

    7 nap14 nap21 nap
  • Bejelentkezés

    Jelszó-emlékeztető Regisztráció

    Jelszó-emlékeztető


      Kérjük, adja meg felhasználónevét, majd ellenőrizze postafiókját!

    • Felhasználónév:
    •  

    Regisztráció

    • Név:
    • E-mail:
    • Felhasználónév:
    • A felhasználónév ékezetes betűt vagy különleges karaktert nem tartalmazhat!
    • Jelszó:
    • Jelszó megismétlése:
    • Kedvenc szerző:
    • Kedvenc műfaj:
    •  
    •  
    A regisztráció egyben feliratkozást jelent a hírlevélre!