Stephan Enter: Perem

„Szól a kabóca.

S nem mondja, mily hamar lesz

Néma örökre.”

 

A könyv mottója, ez a gyönyörű Macuo Basó haiku, tökéletesen előrevetíti azt, hogy miről és milyen stílusban fogunk olvasni a következő kétszáz oldalon: a szépségről, a mulandóságról, a világegyetem végtelenségéről, az ember jelentéktelenségéről, az elszalasztott lehetőségekről és a múló idő visszafordíthatatlanságáról.

 

A holland Stephan Enter kisregénye ebből is következően nem egy túl gyorsan pörgő alkotás, alig-alig van benne némi cselekmény, jobbára lírai természetleírások és melankolikus töprengések a múltról és az elszalasztott lehetőségekről. A történet keretét az adja, hogy húsz év elteltével egy már régóta felbomlott baráti társaság (amely három férfiból és egy nőből állt) úgy dönt, hogy újra szeretnék látni egymást, és ennek apropóján összegyűlnek egyikük újonnan vásárolt walesi tengerparti házában. A regény ennek az egyetlen napnak a leírása három szemszögből.

 

Paul, Vincent és Martin miközben erre a találkozóra tartanak, mind visszaemlékeznek arra a norvégiai hegymászótúrájukra, ami ilyen vagy olyan formában meghatározó volt az életükre, és ahol elhangzott a végig homályban maradó, ám így is a történet kulcsfigurájának számító Lotte egy kijelentése, amit még fiatalon, egy hegyfokon állva tett a szikrázó napsütésben: „Soha többé nem leszünk ilyen boldogok”. Ezen és az akkor történteken (látszólag csip-csup dolgokon, jelentéktelenségeken) gondolkodnak mindannyian, míg utaznak végcéljuk felé; egymás után ismerjük meg a három férfi szilánkokra hasadt emlékképeit, gondolatait, azóta leélt életét, és hála a rafinált szerkesztésmódnak, minden egyes új szereplő által új színben tűnnek fel a korábban olvasottak.

 

Mindhárom férfi különcnek számít valamilyen formában: Vincent végig kívülállóként él Japánban, beilleszkedésre képtelenül; Paul olyan, mintha még mindig egyetemista lenne; Martin pedig hiába nyerte el Lotte kezét, úgy tekint a családjára, mint egy idegen. Bár korábban mindhárman közel álltak egymáshoz, a jelenben azonban végtelenül eltávolodtak, és jellemző, hogy egyikük sem azt gondolja a másikról, ami a valóság. Egymással sem igazán képesek kommunikálni – még szerencse, hogy az újságok világgá kürtölik a szenzációs hírt: elérhető közelségbe került az emberiség számára a halhatatlanság. Erről a hírről fejti ki mindenki a maga véleményét.

 

Így hozhatja képbe Stephan Enter az emberiség nagy-nagy megválaszolhatatlan kérdését: van-e, és ha igen, mi a célja az életnek? Felvetődik az, hogyan kellene élnünk;, mikor mondanánk azt, hogy köszönöm, elég volt, érnének-e annyit az élményeink, ha tudjuk, hogy sose halunk meg, és így tovább. Csupa nagy kérdés, de hála a három férfi különböző személyiségének, és annak, hogy Enter nem akarja egyfajta megvilágosodott bölcsként megmondani a nagy igazságot – ezekre több, egymásnak homlokegyenest ellentmondó választ kapunk. Közben meg ott hullámzik a szereplők mellett a végtelen tenger, fölmagasodnak emlékeikben a vakítóan fehér hegyek, és mindent elborít a természet nagysága, végtelensége és közönye a piciny ember iránt.

 

A Peremet elsősorban azon olvasóknak ajánlanám, akik nem pörgős cselekményre, szikrázó érzelmekre vagy pszichológiailag pontosan felépített karaktertanulmányokra vágynak, hanem akik éppen melankolikus hangulatban szeretnének töprengeni a világ nagy kérdéseiről, saját életükről, korábbi döntéseikről, emberi kapcsolataikról; mert ez a könyv elsősorban megnyugtat, ellazít, elgondolkodtat.