Főkép

A világ megint veszélyben forog. Bár a „jó” szuperhősök serege korábban már leverte Thanost, amikor megszerezte a Végtelen Ékköveket, amiről úgy tartották, a lehető legnagyobb hatalom az univerzumban, azonban most újabb fenyegetést érez mindenki: a földi szuperhősöket megtámadják, Reed Richards furcsa jeleket észlel, Kang és Fátum Doktor eltűnik, miközben Galactus és pár kozmikus ismerőse, továbbá Adam Warlock és a Végtelenség Őrzői is nyomozásba fognak, hogy kiderüljön, honnan ered ez a titokzatos veszélyforrás. De vajon képesek lesznek megtalálni, mielőtt valami gonosz hatalom kaparintja meg? A „másik” oldalon ugyanis az univerzum egyik legveszélyesebb alakja áll – aki ha megszerezi ezt az új hatalmat, soha véget nem érő szenvedést hoz…

 

Miközben egymás után jelennek meg magyarul a különböző Marvel crossover események (legutóbb a Titkos invázió és a Végtelen Hatalom, előtte a Polgárháború és a Titkos háború), óhatatlanul eszembe jut, hogy meddig lehet olyan Föld- és világméretű fenyegetésekkel előhozakodni, hogy ne váljanak súlytalanná és érdektelenné ezek a képregények. Hiszen ha (külföldi megjelenés szerint) félévente-évente történik valami mindent megrázó és felborító esemény, akkor egy idő után ezek elvesztik azt a varázsukat, ami miatt eredetileg létrejöttek: hogy összefogjanak számos közönségkedvenc, egyébként saját utakon járó hőst valami közös fenyegetés ürügyén. Meddig lehet növelni a tétet? Meddig van még értelme összecsődíteni rengeteg hőst, hogy aztán többségük legjobb esetben is csak epizodista lehessen?

 

Válaszaim nincsenek, csak azt tudom, hogy miközben a Végtelen Háború első füzeteit olvastam (a Marvel+ 2015/1-es rendes és 2015/1-es különszámában), elég egyértelműnek tűnt: ezek a kilencvenes évekbeli események valahogy sokkal frissebbnek és érdekesebbnek tűnnek, mint amik az elmúlt tíz évben íródtak. Ezt pedig nem csupán a kozmikus hősökkel kibővített szereplőgárda miatt érzem így: mintha kevésbé erőlködtek volna az írók, mintha nem csupán az irdatlan mennyiségű figurával akartak volna lenyűgözni minket, hanem a történet erejével (meglepően részletgazdag eseményeket mutatott be Jim Starlin, okosan végigvezetett narratívával), a karakterek közti konfliktusokkal (együtt tudnak-e működni a földiek és a kozmikusok?) és az atmoszféra sajátosságaival is. Persze az itt is látszik (különösen a Végtelen Hatalom után), hogy muszáj egyre nagyobb fenyegetést bedobni, muszáj még veszélyesebb ellenséget előhozni – de ezek a kozmikus keretek mintha megengedőbbek lennének, mint a csak a Földön játszódó események.

 

Ugyanis azt már önmagában nagyon izgalmas figyelni, ahogy a Földön gyakorlatilag legyőzhetetlennek, sebezhetetlennek tűnő hősök kozmikus keretek között nem is olyan hihetetlenül erősek, nem is rendelkeznek olyan mindenek felett álló technikai tudással – és amikor a földiek csapata útnak indul dimenziókon át, hogy előkerítse az új veszélyforrást, olyan harcosokat hagynak hátra, akik saját környezetükön belül tényleg rendkívülinek számítanak, itt azonban legfeljebb a kispadot erősíthetik. És ez még csak a kezdet, mert később még tovább fokozódik a kontraszt: jó volt érdemi ténykedés közben megfigyelni a kozmikus hősöket (Adam Warlockékat vagy Galactus csapatát), akikkel eddig egyébként meglehetősen kevés képregényben találkoztunk, viszont most ízelítőt kaphattunk erejükből, felkészültségükből és gondolkodásmódjukból. Ráadásul az is hamar kiderült, hogy ezek a szereplők is legalább olyan érdekesek, mint a már eddig megismertek – még a kevés lehetőség ellenére is sikerült Jim Starlinnak úgy bemutatni őket, hogy emlékezzünk jellemükre és stílusukra (és közben még remek párbeszédeket is olvashattunk!).

 

Amikor először a kezembe vettem a Kingpin által mostanság kiadott kozmikus történeteket, kicsit féltem attól, hogy mennyire fognak tetszeni az illusztrációk, fog-e zavarni, hogy azóta eltelt néhány évtized, és már teljesen más stílus az uralkodó. Nem is számítottam arra, hogy igazán tetszeni fognak, pedig végül mégis így történt: van persze egyfajta retro hangulatuk, de a részletgazdagság, az élénk színezés és a karakterek kidolgozása kifejezetten sokat hozzáadott az élményhez. S ha már élmény: biztatok minden képregénykedvelőt, hogy próbálja ki ezeket a történeteket. Szerintem másokat is olyan kellemes meglepetésként fog érni, amint belemerülnek ebbe a kozmikus katasztrófába – és szerintem mindenki más is legalább akkora érdeklődéssel fogja várni, hogy mi lesz a számtalan hős és érdekcsoport sorsa, s persze, hogy a végén sikerül-e megmenteni az univerzumot…