Főkép

Graham Joyce (1954-2014) brit író volt, akinek életében csupán egy könyve jelent meg magyarul (Rémálom-világ), 1991-ben, elrettentő kiadásban. Nem tudom, milyen esélyei vannak a többi regényének, de nagyon örülök, hogy a Gabo megpróbálkozik velük.

 

Joyce írásai egyaránt ajánlhatók a szépirodalom illetve a fantasy-horror közönségének. A katicák éve mondjuk inkább az előbbibe tartozik, fantasztikum minimális van benne – az viszont meghatározza a regény atmoszféráját (ahogy a borítón olvasható Kísértethistória alcím is sejteti). Kifinomult, mesteri módon szövi az író a történetet, építi fel a hangulatot, a feszültséget, soha, egy pillanatra sem esve túlzásba – úgy, hogy az ember csak a könyv végére érve fogja fel igazán, milyen mélységekről is szól a könyv.

 

Első olvasatra ez egy tipikus felnőtté-válás regény. A főszereplő, David 1976 nyarát egy angol üdülőtáborban tölti, ott dolgozik, hogy ne kelljen máris eldöntenie, mihez kezdjen az életével az iskolát követően. A tábor dolgozói és a nyaralók között sajátos kapcsolatok alakulnak (melyeket Joyce leheletfinoman, mégis éleslátóan ábrázol). Mindenféle ember találkozik egy ilyen tengerparti helyen a nyár folyamán, és bár ezt csupán egyikük szemén keresztül látjuk, mégis benne van a regényben minden. És ez alatt a korszak politikai irányzatait, hol forrongó, hol elfojtott faji ellentéteit is értem, de magát a nyarat, a tengert is.

 

David a maga jobbára kulturált, intelligens módján veszi ki mindenből a részét. Nem issza magát mindennap holt részegre, nem szed fel minden nőt, aki csak kínálkozna, nem megy bele minden egynyári őrültségbe – de azért jut neki ebből is, abból is. Talál szerelmet, és megégeti magát egy kicsit, és tanul ezt-azt az életről, hogy mikor a végére érve becsukjuk a könyvet, több és más legyen, mint aki az elején volt. S meglehet, az olvasó is így érzi majd.

 

Számomra ilyen szempontból nem volt megrázó olvasmány-élmény, koromból fakadóan inkább éreztem nosztalgikusnak, viszont pont azt találtam az egyik legfőbb erényének, hogy emlékeket ébresztett bennem, úgy visszahozva azokat, ahogy még a fényképek is csak ritkán képesek. David Almond ifjúsági könyvei jutottak eszembe párhuzamként, de ilyen erővel Ishigurót és Ian McEwant is felemlegethetem.

 

David karakterén, viselkedésén sokat gondolkodtam, s végül arra jutottam, hogy pont úgy szerepel, ahogy egy ilyen korú és értelmi szintű fiatalembertől elvárható. Ami súlyos, sötét és félelmetes a könyvben, azt megéli ő maga is, de az ifjúság könnyedségével kezeli. És ez, azt hiszem, jót tesz a könyvnek. A háttérben ez ugyanis egy társadalmi tabló is, egy korszak lenyomata, mégsem dokumentumregény, nem megy a felhozott problémák, változások mélyére jobban, mint amennyire David menne, s így elkerüli, hogy szájbarágós, okoskodó, túl direkt legyen.

 

A katicák évét tehát azoknak ajánlom a leginkább, akik legalább egy kicsit többet érzékelnek és értenek az őket körülvevő világból, mint az átlag tévébámuló, könyvet sosem olvasó emberek, és már voltak fiatalok, vagy épp a felnőttkor küszöbén járnak. Ők értékelni fogják a könyv szolid, visszafogott stílusát, látásmódját, azt, hogy ezzel többet és mást mond el bármely érintett témáról, mint sok olyan könyv, amely élesen fókuszál az adott témára, és csupán a nagyívű, kimagasló, emlékezetes momentumokat emeli ki. Fogalmazhatok így is: ez a regény nem a nagy horderejű történelmi eseményeket mutatja meg, hanem azt, hogy mi volt közben az átlagemberek fejében, életében, mi zajlott abban a valós, mindennapi világban, ahol nem ölnek meg senkit, nem robban bomba, nem csapnak össze forradalmárok a karhatalommal –  épp csak valahogy élni kell, egyik napról a másikra, valami értelmet, valami élhetőt, valami jót találni a lét ürességében.