Főkép

Azt gondolom, viszonylag jól állunk olyan könyvekből, amelyek belépőt jelentenek különféle spirituális, szellemi utakhoz. Ezek nagyon fontosak, és sokkal több múlik rajtuk, mint elsőre gondolnánk – elvégre minden út egy lépéssel kezdődik. David Michie bűbájos könyve is ilyen. A címből világos, hogy a tibeti buddhizmusba ad valamifajta bevezetést, de jó szívvel ajánlanám mindenkinek, aki egyszerűen csak úgy érzi, hogy ebben a mai világban neki nem jó. Ugyanis, amint a könyvben is olvashatjuk: „A buddhizmus célja nem az, hogy megtérítse az embereket. Hanem az, hogy olyan eszközöket adjon nekik, amelyekkel nagyobb boldogságot érhetnek el. Hogy boldogabb katolikusok, boldogabb ateisták, boldogabb buddhisták legyenek.”

 

Hogy mindezt egy macska szemén és történetén át teszi a könyv, annak megítélése az olvasóra vár. Van, aki azt mondja, nem szereti a macskákat, de érti, hogy miért egy ilyen önző állat példáján keresztül lehet a legjobban bemutatni, mi is van a világban, a fejekben. Ezzel nagyban egyet tudok érteni, hozzátéve, hogy én a macskákat is jobban megértettem ebből a könyvből, nem csak a buddhizmust. Például azt, hogy ezek a különös kis lények talán tisztában is vannak vele, talán vissza is élnek vele – de mindenképpen sok örömet tudnak okozni azoknak, akikkel együtt élnek.

 

Számos nevet viselő mesélőnk feltehetőleg jó családból származik, ám kölyökként ellopják, és a biztos halál vár rá Újdelhi sikátoraiban, mikor „véletlenül” épp arra jár a dalai láma, és megmenekíti őt. Innentől arany élete lesz, ám egy ilyen ember macskájaként élesben kapja a tanításokat is. Melyeket aztán figyelemre méltó módon képes önmagára is kivetíteni és alkalmazni, nem csak a mindenkori többiekre. A macsek története és a kis tanmesék jobbára remekül összeillenek. Utóbbiak még így, egy könyvet író macska tolmácsolásában is hitelesebbnek hatnak, mint ha csak egy bölcsesség- és aranyköpés gyűjteményben olvasnánk. Ezt teszi a történet, ezért szeretjük, ha valaki a saját példáján keresztül mesél el valamit, ha látjuk, hogy miként jut arra az adott következtetésre. Meggyőződésem, hogy a történetek mesélése és szeretete is tesz minket emberré. És ehhez képest az, hogy van-e a dalai lámának macskája vagy nincs, mellékes. Michie van olyan intelligens, hogy nem bolygatja ezt a kérdést – nem egy könyvet tett már hiteltelenné az, amikor az író azt állította, hogy, majd kiderült, hogy dehogy.

 

Ami bajom van a könyvvel, az nem az, hogy olyan kis aranyos és cuki a macska miatt. Így is megdöbbentően mélyre megy egynémely kérdésben. A magyar kiadással vannak problémáim. Sem a fordítás, sem a szerkesztés minősége nem kielégítő. Az az egyetlen, oltári nagy szerencse, hogy maga a szöveg viszonylag egyszerű és jól érthető, és ezért remélem, hogy a számos hiba nem rettent el egy olvasót sem, akinek pedig pont erre lenne szüksége.

 

Persze, elolvasni a könyvet, még csak egy lépés, bármennyire tetsszen is az olvasónak: „Szép lassan rájöttem, hogy csupán azért, mert egy gondolat egyszerűnek tűnik, nem feltétlenül egyszerű betartani. Ha csak egyetértően dorombolok a nemesen hangzó elvek hallatán, az még semmit nem jelent, amíg nem is élek azok szerint.”

 

Mindenkinek szabadságában áll azt tenni, amit épp tud és akar, és csak ő teheti meg, más nem fogja helyette. De azért jó tudni, hogy már készül a könyv folytatása.