Főkép

Jön a tavasz, meteorológiai értelemben már elhagytuk a kezdő napját, és az ember hangulata, mintegy varázsütésre felvidul. Előre állítottuk az óráinkat, egy órával tovább van világos, hosszabbak a nappalok, már lekerültek a vastag téli kabátok, és várjuk a nyarat. Mindjárt könnyebben viseljük a hétfőket is, csak az eső zavar kicsit. Mert örökké telhetetlenek vagyunk, nem örülünk annak, ami van, folyton vágyunk valami másra.

 

Ha valamit tanulhatunk a versektől, az a jelen, a pillanatnyi örömök megéneklése. Amikor ámulatba ejtenek olyan apróságok, mint a hajnal, az éjszaka, maga a tavasz, az eső, a szél vagy éppen az árnyék. A természet varázsa a változatosságában rejlik, és a szüntelen változásban, ez pedig semmi mást nem jelent, csak az életet magát. Számomra a tavasz egyet jelent az újrakezdéssel - nem január elsején fogadkozom, hanem ilyenkor érzem a változás szükségességét. Ahogy kipattannak az első rügyek, hihetetlen módon vágyni kezdek a szabadságra. Az, hogy kinek mit jelent a szabadság, sok mindentől függ, hogy hol és mikor él, milyenek a körülményei, szóval erősen szubjektív, de azért kíváncsi lennék, hányan vagyunk ezzel ugyanígy.

 

Forgács Antal (1910 – 1944) magyar költő, újságíró. Mindösszesen 34 évet élt, és magánéletéről nem sokat tudunk. Falun gyerekeskedett, de középiskoláit már városban végezte. Freudról magyarosították családnevét Forgácsra, a szülei asszimiláns zsidók voltak, azaz kizárólag magyarul beszéltek. Ő maga azt vallotta: „Hazára leltem a magyar nyelvben s a magyar költészetben, és zsidó vagyok.” A Nyugat harmadik nemzedékéhez tartozott. Részt vett az illegális kommunista mozgalomban, le is tartóztatták, de elengedték, mert nem találtak ellene semmit. Sok kortársához hasonlóan ő is elhagyta az országot 1938-ban, de továbbra is jelentek meg írásai, versei a Korunkban. Párizsból a német megszállás elől vidékre menekült, ahol 1944-ben a Gestapo fogságába került. A franciaországi drancy-i gyűjtőtáborba, majd onnan Németországba került. Halálának helye és időpontja nem ismert.

 

Bevallom, nem tartozom azok közé, akik felkelnek egy órával korábban, csak hogy megnézzenek egy napfelkeltét, de talán pont ezért, nagy becsben tartom az összeeset, amit eddigi életem során volt szerencsém látni. Ahogy elkezd hajnalodni, a madarak vad kórusa feléled, kánonban köszöntik az új napot, az új lehetőségeket. A nap aranyló sugarai világosabbá festik az eget, ütemesen lopva el területeket a sötétségtől. Aligha van szebb, zajosabb és mégis békésebb napszakunk, ugyanakkor a legkevésbé becsült is. Nem az ő hibája, hogy újra fel kell kelnünk, bár tény, kezdődhetne sokkal később is. Mondjuk délben.

 

Forgács Antal: Hajnal

 

Néma fegyvereit köszörüli fölötted a hajnal,
halványsárga nyila csiklandja a cifra eget,
gőzölg a sötétség, s távolodik most indulatosan.

 

Piruló fák közt hajtja a szél az éji ködöt már,
sulyos szárnnyal szállnak a göndör fellegek ott,
ó bár szállana így el az életed egyszer!

 

Barátod nézne utánad: mint csapkodsz az égi magányban
és a sikos párába mosdatva meg arcát
kinzott lélekkel intene néha feléd.

 

S te köszönnél habzó, fénylő bucsuszóval,
szavaid tiszta szelétől reszketne a fű s a magos part,
s hullámzani kezdene az erdő meg a rétek.