Főkép

 „A történelemben a véletlenek különös ajtókat tudnak kinyitni a jövőbe.” – mondja Voltaire, és talán senki esetében sem találóbb ez a mondás, mint épp Galileinél, aki eltüntette a mennyországot az égből, majd elhelyezte a Földet az Univerzumban. A történet szerint a mester szellemi örökségét feldolgozó Vincenzo Viviani halálát követően, rokonai ostoba buzgalommal szabadultak meg a szekrényekben lelt kopottas firkálmányoktól – fel sem ismerve azok értékét –, és eladták a helyi hentesnek csomagolópapírként. A véletlen Giovanni Battista Nelli művelt firenzei férfiú alakjában érkezett, akinek épp aznap felvágottra támadt kedve. Rendelkezett azzal a tudással, hogy azonnal felismerje a reggelire szánt mortadella csomagolásában Galilei felbecsülhetetlen értékű kéziratát. Azon nyomban visszament a henteshez, felvásárolta az összes csomagolópapírt, majd a Viviani házból is elhozta a „haszontalan” papírkötegeket. Ebből a kincsestárból született meg Nelli első Galilei életrajza, és így találtak a dokumentumok menedéket a firenzei levéltárban.

 

Galileo Galilei életművét csak méltatni lehet, hisz neki köszönheti az emberiség azt az alapvető világnézeti forradalmat, mely a modern tudomány módszertanának kidolgozásához vezetett. Rendszerében a megfigyelés, a tapasztalat mindennek az alapja. Az itáliai reneszánsz uralkodó intellektuális irányzatáról, az arisztotelészi és ptolemaioszi filozófiáról pedig csak annyit gondolt: tévednek. Ő fordította először távcsövét az ég felé, s megállapította: a Hold nemcsak egy korong vagy sima gömb, hanem gazdag domborzatú, kráterekkel teli. Nem tartotta kielégítőnek azt a magyarázatot sem, miszerint a világegyetem közepe a Föld. Azzal pedig, hogy publikációban fejtette ki a Föld keringését a Nap körül, rálépett Kopernikusz útjára így kerülve szembe a szent inkvizícióval. Wootton lendületesen, izgalmasan tárja elénk ezt a megpróbáltatásokkal teli időszakot, nyomatékot adva annak, hogy mekkora sokkot okozott az egyháznak tudományos kijelentéseivel, hisz hol van a menny és a pokol, ha nincs fent és lent?

 

Nagyon értékeltem a szerző mindenre kiterjedő figyelmét. Nem pusztán életrajzot írt, hanem hangsúlyt fektetett Galilei tudományos kísérleteinek megértésére is. Korrajza alapján Galileo Galilei oly időben élt, amikor a megbízhatóan osztani-szorozni tudók száma igen csekély volt, és a matematika inkább csak arra szolgált, hogy megismertesse a filozófiahallgatókat az elemi geometriával, megadja az orvostanhallgatók számára a horoszkópkészítéshez szükséges számtani tudást. A mágnesességet okkult erőnek tartották, ahogy később a newtoni gravitációt, a filozófiatanár ugyanakkor tizenötször annyit keresett az egyetemen, mint a matematikus. Ez azért is volt nehéz, mert Galilei folyamatos pénzzavarral küzdött, nemcsak testvére hozományát kellett előteremtenie, de családja is előszeretettel gondolkodott úgy, hogy a találmányaiból befolyt jövedelméből nekik is jár valami.

 

A könyv kétségkívül remekbe szabott életrajz, mégis elkövet néhány hibát, ami mellett nem lehet elmenni. A szerző gyakran bocsátkozik ismétlésekbe, emellett bár a fejezetek követik Galilei életének kronológiai sorrendjét, annyi az előre- és visszautalás, hogy időnként megbomlik az egyensúly. Olyan érzés volt, mintha a fejezetek mind önálló újságcikkek lennének, amik megkövetelik a témához csak közvetetten kapcsolódó történések újbóli megvilágítását. Galilei szeretőjét is számtalan fejezetben tárgyalja, először csak említi, később felsorakoztatja a bizonyítékokat, majd a könyv távoli bekezdéseiben újra és újra ismét visszatér rá. A könyv bár tartalmaz szószedetet, mégis nagyban megkönnyítette volna az olvasó dolgát, ha egy-egy tárgykörről részletesen csak egy behatárolt életszakasz kifejtésekor ír, nem szétszórva. A másik problémát a szerző Galilei gondolatairól alkotott feltételezései jelentik, melyeket több esetben bizonyosságként tár elénk. Ebbe a hibába szinte minden életrajzíró beleesik, és csak azok menekülnek meg tőle, akik regényes formába szövik a történetet. Ott bocsánatos „bűn” ha a szerző fikcióval tölti meg az életrajz hiányzó részleteit, tudományos igényességű biográfiánál azonban szerintem őrizkedni kell az efféle megoldásoktól, bármennyire is segítenek olvasóbaráttá tenni a száraz adatokat.

 

A könyvből kevéssé ismerhetjük meg a tudós kötekedő diák énjét, az izgága, kellemetlen embert, bár ráutaló jelek vannak arra, miszerint nem feddhetetlen jellem. A szerző továbbá azt is árnyalta, hogy Galilei Párbeszédek című könyvében – mely a Magyar Elektronikus Könyvtárban is olvasható – nemcsak világnézeti provokációjával hívta fel magára a figyelmet, hanem ízes nápolyi nyelvével is. Sőt, olyan merész szavakat sem volt rest használni, mint az „idióta” vagy a „seggfej”, melyek természetesen a magyar fordításban ilyen formában nem szerepelnek.

 

Mindent összevetve Wootton remek íráskészségű biográfus, képes elkápráztatni az olvasót, alapos munkát végez, kiváló elemzőképességgel bír. Szenvedélyes elkötelezettsége Galilei munkássága iránt átüt a szövegen, ez teszi magával ragadó olvasmánnyá könyvét. Az egek kémelőjét azonban nem csak a tudománytörténet iránt érdeklődőknek vagy amatőr csillagászokoknak ajánlom. A szépirodalmat kedvelők körében jól ismert Bertold Brecht Galilei élete című darabjában egy olyan gyáva embert ismerhetünk meg, aki az elveiért még csak meghalni sem képes. Wootton dokumentaristaként azonban sokkal teljesebb, emberibb képet fest a kutatóról, rehabilitálja a brechti Galileit és így lesz teljes a kép. A könyv elolvasása után a hősi mítosz ugyan megfakul, de együtt tudunk érezni azzal a Galileivel, aki rettegett az inkvizíció kínzásaitól, aki kiáltásaival veri fel a környéket éjszakánként, akit olyan súlyos rémálmok gyötörnek, hogy máglyán égetik el, mint elődjét, Kopernikuszt. És vajon fel lehet-e róni egy embernek azt, ha nem akar meghalni?