Biztosan törölni akarja, a kiválasztott elemet?
Igen
Nem

Radnóti Miklósné Gyarmati Fanni: Napló 1935-1946

Nem tudok erről a könyvről a kétszerkettő józanságával írni – és nem csak azért, mert akkora holdudvart vet; mert Radnóti egész gyönyörű költészete keríti. Gyarmati Fanniról élt bennünk egy kép, ő volt „a költő özvegye”, a példásan gondozott hagyaték mögött a hallgatás. Ahogy nem „adta el” a történetüket soha és semmiért, ahogy a csendtől csak mélyült ez az elmondhatatlan dráma. Valahogy szoborrá lett Fanni, már életében – úgy hírlett, azon kevesek sem jutottak elég közel hozzá e kép élőbbé formálásához, akik felé felengedett. Egy életen át gyászolt, minden hivalkodás és szereplés nélkül, pusztán e hallgatással.

 

S most itt a napló, ahonnan elénk penderül egy fiatal, húszegynéhány éves nő, a maga szorongásaival, rémületével és megfelelési kényszereivel – olykor szinte a nyafogásig kifakadó makacsságaival. A hirtelen és szigorú ítéletekkel kortársai iránt, éles szemmel észrevett önáltatások leleplezője – s aki a szerelme: Mik gyengéit, hiúságait, lustaságát (amely valójában hivatal-félelem) s az ebből fakadó felhorkanó dühöket is kíméletlenül felvázolja; sőt, nagyobb haraggal a versekbe csorgó elgyengüléseit is. Miközben szerelmük minden kis vívódás, összeveszés, harag, s az ezt nehezen papírra engedő önmarcangolás ellenére is szinte a lapokról csorgó, forró és mézes tény. …volt a Népszavánál is, hitegetik. Ígérgetik, hogy jön majd megint vers, nem lehet olyan sűrűn. Fenét nem lehet. Az ő embereiknek, akik kedvesek valamelyik ottani főembernek, minden alap nélkül esetleg – folyton jött írásuk. Mi csak a magunk könyökével verekszünk… két fiatal, állandó küszködésben egy nem igazán bőkezű pályán.

 

Ez a szöveg nem kíméletes senkivel – mentségére legyen: az írójával sem. Nincsenek kiszerkesztve belőle a kínos, mísz részletek… nem tehetek róla, de akkor azt gondoltam róla: olyan nyomott kis zsidó. Ha magamban tartom, sokkal rosszabb… nincsenek belőle kimazsolázva a fejfájások, a hisztik, a féltékenykedések, a sérelmek és sértések – a két ennyire fiatal ember egymáshoz csiszolódása közben pattogó szikrák. Ez a hitele, ettől személyes, de ettől nehéz is olvasni – mert tényleg ledönti benned a szobrot. Mind a kettőt. Kisszerű mer lenni, de ezzel enged közel. Nem csodálom, hogy Fanni nem engedte nyomtatásba az életében – tudván, időközben távozik az egykori kortársak java is. Este Szerb Tóniéknál. Szinte hisztériásan ordítozom, hogy nem bírom, nem bírom tovább ezeket az estéket, ezeket a továbbrohanásokat… Nem érik meg ezek a mindig egyforma meddő és hülye „társadalmi érintkezések” ezeket az én szörnyű estéimet. Aztán mégis elmegyünk, és elég kellemes is volt… ez a napló tényleg napról napra közvetít egy miliőt is, nemcsak két fiatal egymással való gyönyörködését.

 

És egy kort, amely nemigen adott teret gyönyörködésnek. Olyan nehéz látni innen, a jelenből az akkori reményt! Nehezebb, mint a koppanó borzalmakat, a későbbi tehetetlenséget. 1935 és 1946 között kifordult magából az ember, és nehéz látni, a kultúra maradék erejébe kapaszkodó, semmit markoló értelmesek milyen nehezen hitték ezt el. Hogy ezt is, azt is lehet. Hogy ez valójában egy feneketlen mélységű pokol – mindig van benne lejjebb. Most megkezdődtek a könyvnapok. A sátrak változatlanul csinosak, színesek, de a feliratok riasztók. Magyar élet sátra, Egyedül vagyunk sátra, Nyilaskeresztes sátor is van, és micsoda szerzők!... Persze Szabó Lőrinc, a bitang az hallgat, ahhoz van esze, hogy nem jó most szerepelni ebben a „csodálatos forradalomban”. Eddig csak járatta a száját felelőtlenül, és írta a dicsőítő riportokat Németországból, de most tudja, jobb lesz háttérben maradni… napról napra a kor, az egyik üldözött-zaklatott, meghurcolt és bújtatott tanú szemével.

 

És a tanú szemével a versek. Nem az irodalmi jelentőséget hangsúlyozom. De nézzétek, hogyan rétegez jelentéstöbbletet a tény az olvasásba, hogy Radnóti Miklós (ha tehette) napra pontosan datálta a költeményeit – s hogy Gyarmati Fanni (ha tehette) minden naphoz odarendelte a krónikát.

 

…Meséled, még nem is volt egészen három óra,
mikor már felriadtam rémülten és felültem,
motyogtam, majd szavaltam, süvöltve, érthetetlen,

 

a két karom kitártam, mint félelemtől borzas
madár rebbenti szárnyát, ha árnyék leng a kertben.
Hová készültem? merre? milyen halál ijesztett?

 

Te csittitottál drága s én ülve-alva tűrtem,
s hanyattfeküdtem némán, a rémek útja várt.
S továbbálmodtam akkor. Talán egy más halált.

 

írja a költő 1941. április 6-án – meséli a Tarkómon jobbkezeddel című versbe. Nagyon nehéz nap ez a mai… délelőtt feljön egy növendék a hírrel, hogy Teleki halott. Aztán pár percre rá iszonyú repülőbúgás… Miklóst hívják Nagyváradra egy előadóestre, ő olvasson fel Attiláról, de jóformán alig mennek a vonatok és minden perc hozhat meglepetést, nem akar most elmenni, nincs is olyan állapotban… kerül a naplóba 3-án és 5-én. Teleki öngyilkossága és az aktív részvétel Jugoszlávia lerohanásában a visszavonhatatlant jelentette. Tehetetlen düh, keserű előérzetek közt szövődnek a naplóba a mondatok. Mindenki a maga módján „gyógyul” ebből – a költő így, a következőnek megírt (talán) legszebb magyar szerelmes verssel:

 

Két karodban

 

Két karodban ringatózom
csöndesen.
Két karomban ringatózol
csöndesen.
Két karodban gyermek vagyok,
hallgatag.
Két karomban gyermek vagy te,
hallgatlak.
Két karoddal átölelsz te,
ha félek.
Két karommal átölellek
s nem félek.
Két karodban nem ijeszt majd 
a halál nagy
csöndje sem.
Két karodban a halálon,
mint egy álmon
átesem. 

 

Nézzétek, hogy köszön ez az április 20-ára datált vers az előzőnek, és hallgassátok Fannit: Szép, nyugalmas szombat délután, este ragyogó film: Így élni jó. Két ember fél és élteti egymást. Ahogy lehet. Úgy vigasztalva a másikat. Ez a napló minden Radnótit szerető embernek hallatlan ajándék – mert nem (vagy nem csak) az élet intimitásába láthat be vele az olvasója, hanem az ihlet, egy költő belső életének intimitásaiba is.

 

Itt van megint egy ősz, kísérteties visszaemlékezésekkel a tavalyira. Itt vagyok a legváltozatosabb és mindig ugyanazon kínok közepette, állandó fájdalommal, hol tompult elfojtásban, hol erős, rá összpontosított figyelemmel, csontokig, idegekig, velőig ható fájdalommal, és közben a szokott, könyörtelen, erősen cinikus magamra figyeléssel. Mintha vergődéseimet az adott megváltoztathatatlan tények rácsai között kívülről nézné egy hideg, érdeklődő tekintet. Tudom, hogy ezt nem lehet kibírni, és tudom, hogy ki lehet bírni… Most már biztosan nincs meg. Le merem írni, mert így van. Isten elhagyott engem, le merem írni, mert így van. Minden-minden földöntúli pártfogás, szeretet nélkül maradtam itt. Mire volt jó a megmenekülésem… Minek maradtam itt, Uramisten?

 

Maradt. Megőrizte. Nem tudok mit szólni ehhez többet. Nincs mit mondani ehhez többet. Olvassátok!


Hegyi Zoltán Imre - 2015. február 9.




MEGOSZTÁS
Az oldal tetejére

Hozzászólások

Hozzászóláshoz kérjük lépjen be!


    Legyen ön az első hozzászóló!

Kapcsolódó írások

Nincs találat kapcsolódó tartalomra!

  • Keresés

  • Ajánlott szerzők

  • Napi évfordulók

  • Eseménynaptár

  • Magunkról

  • Legfrissebb anyagaink

    7 nap14 nap21 nap
  • Bejelentkezés

    Jelszó-emlékeztető


      Kérjük, adja meg felhasználónevét, majd ellenőrizze postafiókját!

    • Felhasználónév:
    •  

    Regisztráció

    • Név:
    • E-mail:
    • Felhasználónév:
    • A felhasználónév ékezetes betűt vagy különleges karaktert nem tartalmazhat!
    • Jelszó:
    • Jelszó megismétlése:
    • Kedvenc szerző:
    • Kedvenc műfaj:
    •  
    •  
    A regisztráció egyben feliratkozást jelent a hírlevélre!