Kevin Hearne: Hammered – Elkalapálva

Az ígéreteknek súlya van és természetesen következménye is – mindig és mindenkor. Egy vasdruida pedig megtartja a szavát, még akkor is, ha az káros hatással van a saját és környezete egészségére, testi épségére, valamint fel kell rúgnia minden szabályt, amelyet a túlélése érdekében addig betartott. Atticus segítséget kért és kapott, megmentették az életét, cserébe pedig teljesítenie kell a vállalt feladatot, jelen esetben egy aranyalma megszerzését, amelynek lelőhelye nem más, mint a norvég istenek panteonjának idegenek által ritkán látogatott síkja. Ráadásul Atticust a vámpír ügyvédjével és egyben barátjával szemben is kötelezi adott szava: segítenie kell Leifnek a norvég mennydörgésisten, Thor elpusztításában, aki – merő szórakozásból – oly sok ember életét tette tönkre. Ez így már két látogatást jelent egy olyan síkra, amelyet jobb lenne elkerülni annak, aki nem akar ujjat húzni a nornákkal, a valkűrökkel és természetesen a norvég istenekkel.

„(...) egyelőre nem hisznek mániákus istenölőnek. Most úgy látják, hogy bár önvédelemben nagy vagyok, addig nem jelentek számukra halálos fenyegetést, amíg nem provokálnak.”

Témáját és a várható kalandokat tekintve nem jelentett meglepetést az Elkalapálva, hiszen a szerző nagyon jól előkészítette a történetet az előző kötetben, és teljesen logikusnak, mondhatni nyilvánvalónak tűnt, hogy ebbe az irányba fognak továbbhaladni az események. Vagyis minden kiszámítható? Azt azért nem mondanám, mert semmiképpen sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy ez a rész azért némiképp különbözik a sorozat eddig megjelent köteteitől – nagyon eltér ugyanis a megszokott stílustól: ez az első kötet, amelyben nemcsak Atticus az egyedüli mesélő, hanem más szereplők is megszólalnak, külön fejezeteket kapnak. A humor is mintha megfogyatkozott volna a kötetben – bár Oberon beszólásai és következtetései továbbra is mosolygásra, kacagásra késztetőek –, az események nem igazán nyújtanak megfelelő táptalajt a poénkodáshoz. Ez utóbbi tény, a helyzet komolysága azonban eddig sem gátolta meg a szerzőt az anekdotázgatásban és a komédiázásban, szóval valami mégiscsak megváltozott.

„Sajnos néha akut beképzeltségben szenvedek. Ez a legjobb családban is megesik, de azokkal fokozottan, akik különösen okosnak hiszik magukat.”

Annyira hozzászoktam már Atticus és Oberon, illetve az egyéb szereplők csattanós, mosolygásra késztető párbeszédeihez, hogy bizony most furcsán tekintettem a történet eleji monológra, amelyben kedvenc vasdruidám az Asgardba vezető út nehézségeit, az aranyalma megszerzését, a közben jelentkező problémákat, illetve a visszautat leírta. Mindez teljesen élvezhető volt, csak nem éppen megszokott a tálalási mód – ezért talán lassúnak tűnhet a történet eleje, pedig nem az, van itt meghatározó cselekmény bőven.

„Jómagam pedig fejest ugrottam a balsors galaktikus méretű kádjába.”

Az egyik, mégpedig a könnyebb feladat teljesítése után következhet a másik, amely azért már lényegesen több előkészítést igényel: Leif kénytelen helyre tenni a territóriumát birtokolni vágyó, hatalomra törő vámpírokat; Atticus megszervezi az esetleges visszatérés utáni életét; Gunnar pedig intézkedik a falkája jövőjéről, és mivel Thor másoknak is a tyúkszemére lépett, meg kell várni, amíg a bosszúálló csapat minden tagja megérkezik és felkészül az indulásra.

A regény közepe számomra leült egy kicsit: az Isten Kalapácsai elnevezésű, orosz démonvadász csapat szereplésétől az előzményeket tekintve valamivel többet vártam, illetve bármennyire is érdekesek voltak az Asgardba tartó csapat egyes tagjainak „meséi”, bármennyire is élveztem Thor velük szemben elkövetett gaztetteiről olvasni – a kedvencem Leif és Gunnar múltjának, személyes történetének megismerése –, azért ezek az oldalak nem tekinthetők éppen pörgősnek. Sebaj, hiszen ami ezután következett, az minden hiányérzetemért kárpótolt: Atticus és bosszúálló társai végül összecsaptak a istenekkel, a csata leírásának kivitelezése pedig mesterien sikerült, olyan élményt nyújtott, amelyet szavakkal ki sem tudok kifejezni. A kötet elején még kuszának tűnt, ahogy Kevin Hearne a skandináv mitológiai elemeket keveri és felhasználja, de ebben a végső ütközetben már nem lehetett egyetlen rossz szavam sem, mert minden nagyon a helyén volt, minden eshetőség és kapcsolódó momentum felhasználásra került.

A történet csalóka érzéseket keltett bennem, mert az egyes fejezetek lassúsága ellenére is úgy érzem, hogy ez az egyik legmozgalmasabb, csatákban és összecsapásokban leginkább bővelkedő része a sorozatnak. A szerző rendesen bekeményít, egyre kíméletlenebbül bánik a szereplőivel, több a bonyodalom, a kitűzött célok mind nehezebben teljesíthetőek, a küzdelmek és megmérettetések pedig minden eddiginél komolyabbak és véresebbek. A tétek hatalmasra nőttek, és bizony a következmények is sokkal inkább húsba vágóak, mindinkább fájdalmasak, a veszteségek adott esetben véglegesek.

„Alaposan szétrúgtam a norvég panteon hangyabolyát, az istenek hamarosan elősereglenek, hogy valakit seggbe csíphessenek.”

Bevallom, kétezer életév ide vagy oda, nem szívesen lennék Atticus helyében, mert ugyan szép dolog a barátság és nagyon dicséretes cselekedet az ígéretek betartása, de ekkora kalamajkát bevállalni már teljesen más dolog. Ám én akkor is bízom benned, Atticus! Bízom benne, hogy ha már ennyi évet megéltél, akkor valahogy csak sikerül kimásznod ebből a reménytelennek tűnő helyzetből is, amibe saját döntéseid következményeként kerültél. Az én dolgom nem más, mint hogy továbbra is elkísérjelek az utadon, része legyek hihetetlen kalandjaidnak, és ebben mindenképpen számíthatsz rám, mert az életed egyáltalán nem unalmas, továbbra is akadnak kötekedő és rosszindulatú istenek, akiknek már pont ideje odavágni egy jó nagyot. A Vasdruida Krónikái sorozat pedig még mindig nagyon jó, minden kötet tud valami újat, valami olyat nyújtani, amiről eddig még nem olvashattam – ellenben most megtehetem.