Biztosan törölni akarja, a kiválasztott elemet?
Igen
Nem

Kevin Hearne: Hexed - Megátkozva

Már-már villámgyorsnak mondható az a tempó, amellyel az eredetileg kilenc részesre tervezett sorozat második része a magyar olvasók kezébe került. Talán nem véletlenül, hiszen Atticus, a vasdruida első kalandja kifejezetten szórakoztatónak és olvasmányosnak bizonyult, magam is imádtam a kelta mitológiával, rengeteg akcióval átszőtt jelenkori történéseket és a hasizom fejlesztésére is alkalmas humort.

 

„Kiderült, hogy ha kinyírsz egy istent, hirtelen megugrik a népszerűségi indexed.” Ez Atticus újabb kalandjának kezdő mondata, és már ebből is érezhető, hogy hősünk azon elhatározása, miszerint életét visszakormányozza a megszokott kerékvágásba, eleve hamvába holt ötlet, kivitelezése pedig teljességgel esélytelennek tűnik.

A Megátkozva eseményei egyenes következményei az előző kötet történéseinek, minden abba az irányba mutat, hogy az egyetlen élő druidának korábbi tettével sikerült láncreakciót elindítania: a kelta istenek kiiktatása a Tuatha Dé Danan udvarában, a helyi boszorkánykör létszámának csökkenése pedig Tempe városában okozott a hatalmi pozíciók terén hirtelen üresedést, amelynek betöltésére természetesen mindenki saját magát tartja a legalkalmasabbnak.

 

Miközben az istenek egymással vannak elfoglalva, a város meggyengült védelmére felfigyel egy népes, ugyanakkor nem éppen emberbaráti viselkedéséről híres boszorkánycsapat, valamint a nehezen kezelhető és veszélyes bacchánsnők vegasi hordája. Mindezek mellett ott vannak még az előző összecsapás alkalmával megszökött démonok, akiket alkujuk kényszerít – az egyébként nyugalmas élet után áhítozó – druida megölésére. Ennyi probléma mellett a békesség és a harmónia csupán csak álom maradhat, főleg úgy, hogy minden érdekelt fél kitüntetett figyelmet szentel Atticusnak: van, aki szövetségesként vagy problémamegoldóként tekint rá, és van, aki véglegesen félre akarja állítani.

 

Úgy gondolom, hogy ha valaki kedvelte az első rész stílusát, akkor ez a kötet már nem fog különösebb meglepetést okozni, bár az is igaz, hogy csalódást sem. A világ felépítésének leírása, a hatalmi berendezkedés bemutatása az előzményben már megtörtént, ezért ezzel most nem sokat foglalkozik a szerző, nem zúdítja az olvasók nyakába az információk sokaságát, helyette inkább a cselekményre helyezi a hangsúlyt. Az új lényekkel és csoportokkal kapcsolatos tudnivalókat apránként és jellemzően az eseményekbe ágyazva tudatja az érdeklődőkkel, ráadásul nem felejtkezik el a nyelvi „továbbképzésről” sem, a különbség csupán annyi, hogy az ír szavak kiejtése helyett most a lengyel családnevekkel ismerkedünk meg közelebbről.

 

A rengeteg megoldandó probléma és a leírások csökkenésének egyenes következménye, hogy a könyv lényegesen mozgalmasabb, mint az előzménye, a főszereplő szusszanásnyi időre sem áll meg, mindig történik vele valami. Atticus nem is teljesen ura a helyzetnek, inkább úgy mondanám, hogy az események foglya: teszi, amit tennie kell, próbálja a helyzetből kihozni a legjobbat, de leginkább a túlélésre törekszik. Többször éreztem úgy, hogy az isteni hatalmasságok és különféle érdekcsoportok bábként rángatják az egyébként kétezer éves druidát, mert bármennyire hatalmasak is, nem boldogulnak a segítsége nélkül. Atticus pedig egyezkedik, alkut és szövetséget köt, menekül, bujkál, küzd, megsérül, és még mindig reménykedik abban, hogy az őrült rohanásnak egyszer vége lesz, végre feltöltekezhet a háza előtti gyepen vagy futhat egyet a kutyájával.

 

Ha Atticus némiképp megtépázottabb és elfoglaltabb is, mint ahogy korábban megismertük, egy valami nem változott: a könyv humora továbbra is fergeteges, képes elűzni a mindennapok felhőit, és kirobbantja a kacagást azokból, akik szeretik az enyhén szarkasztikus és helyenként kétértelmű megjegyzéseket. Ez utóbbiak kiemelkedő művelője Mrs. MacDonagh, a hazafias gondolkozású ír özvegy, aki ebben a részben sem hazudtolja meg önmagát. Természetesen nem marad el mögötte Oberon, Atticus kutyája sem, aki lemondott hordatoborzó és kalandozó hadjáratokra vonatkozó terveiről, helyettük most éppen a Hatalom ellen lázad, ugyanakkor továbbra is imádja a filmes hasonlatokat és komplett filozófiai értekezést kanyarít a jutalomfalatról. A korábbiakban csak emlegetett Prérifarkas is feltűnik egy rövid, de határozottan emlékezetes jelenet erejéig a színen. Az említett hármas továbbra is a szereplőim számára felállított ranglista képzeletbeli dobogós helyeit foglalja el, talán csak Prérifarkas tolakodott előre és szorította le – az életkorához képest néha teljességgel esetlenül viselkedő – főszereplőt a bronzérmes helyről.

 

A szerző ügyesen keveri az eseményeket, és bár a jelen kötet eseményei lezártnak tekinthetők, mégis kellő mennyiségű szál maradt elvarratlanul ahhoz, hogy felébressze az olvasóban a hasonlóan mozgalmas folytatások megismerése iránti igényt. Kétség nem férhet hozzá, hogy miként érzek a folytatással kapcsolatban: alig várom, hogy megjelenjen, és megismerjem az arizonai Tempe városának, valamint a norvég istenek birodalmának nyugalmát megzavaró újabb eseményeket.


Tóth Éva (Könyvek erdeje) - 2014. március 28.




MEGOSZTÁS
Az oldal tetejére

Hozzászólások

Hozzászóláshoz kérjük lépjen be!


    Legyen ön az első hozzászóló!

Kapcsolódó írások
  • Keresés

  • Ajánlott szerzők

  • Napi évfordulók

  • Eseménynaptár

  • Magunkról

  • Legfrissebb anyagaink

    7 nap14 nap21 nap
  • Bejelentkezés

    Jelszó-emlékeztető Regisztráció

    Jelszó-emlékeztető


      Kérjük, adja meg felhasználónevét, majd ellenőrizze postafiókját!

    • Felhasználónév:
    •  

    Regisztráció

    • Név:
    • E-mail:
    • Felhasználónév:
    • A felhasználónév ékezetes betűt vagy különleges karaktert nem tartalmazhat!
    • Jelszó:
    • Jelszó megismétlése:
    • Kedvenc szerző:
    • Kedvenc műfaj:
    •  
    •  
    A regisztráció egyben feliratkozást jelent a hírlevélre!