Főkép

Az EpicLine, ha valaki nem tudná, egy magyar képregényes kiadvány, nagyjából havonta jelenik meg, és jellemzően minden füzetben két-két történet folytatásait olvashatjuk. A több különféle sztori közül kettőnek a 8., kettőnek pedig a 9. számban ért véget az úgymond első évada.

 

A 8-asban a „Busók”-nak érünk átmenetileg a végére. A hagyományokhoz híven megintcsak másvalaki, most Kiss Judit rajzolta és színezte, és miközben maga a sztori egy cliffhangerben csúcsosodik ki, Judit megint teker egyet a képi világon. Különösen tetszik, hogy nála a korábbiaknál „kölykösebbek” a növendék busók, akikkel az egész történet kezdődött, és akik valami óriási összeesküvésbe keveredtek.

 

A középkori világban játszódó „Szekerce és Szemerce” hihetetlen kalandjai így a végére alaposan megkavarodnak, ám a humor (úgy a képi, mint a szövegi) a régi. Azt azért megjegyezném, hogy vannak fogalmazásbeli hibák, néha elütések is (úgy általában az EpicLine-ban, nem csak ebben).

 

A 9. számban az 1800-as évek végi Budapesten játszódó szuperhős-képregény, „A Fekete Holló” illetve az állatok által benépesített világban zajló kriminális eseményeket bemutató „Vadregény” ér évada végére. Előbbi, bár maga a titokzatos igazságosztó kevéssé tipikus, képi világát tekintve a szuperhősös amerikai képregényeket idézi, rendkívül színvonalas formában – és igen masszív csattanóval a végén. Utóbbi pedig egész szépen beindul végre, és látni már, hogy az iskolás gyerekek meg a titokzatos idegenek és még titokzatosabb kísérletek hogyan is tudnak egymásra találni.

 

Mindezen történetek kiagyalója Tálosi András, Spuri, aki munkásságáért méltán kapta meg májusban a Korcsmáros Pál-díjat. Van, amit ő maga is rajzol, s nem is akárhogyan, szóval emberünk valóban a magyar képregényes színtér egyik motorja. Hanem a 10. EpicLine számhoz nem írt, nem rajzolt semmit. De nemcsak emiatt különbözik a korábbi kilenctől, hanem abban is, hogy ez egy 144 oldalas kiadvány, nem is füzet, hanem rendes, gerinccel bíró könyv, melyben egyetlen sztorit olvashatunk, azt azonban elejétől a végéig. A történet címe „Theo”, Sebestyén Bence és Vári Tamás közös munkája (mindketten írták, utóbbi rajzolta).

 

A teljes egészében fekete-fehér képregény a jövőben játszódik, melybe a címszereplő egy félresikerült kísérlet nyomán kerül – a hibernációból felébredve 105 évvel születése után találja magát. A légköri változások (üvegházhatás, ilyesmik) és a genetika kisiklott alkalmazása folytán nagyon más világ az, amelybe a fiatalember érkezik. Kb. cyberpunk/poszt-apokaliptikus világ, melyben különféle, állatfejű emberek is élnek. Erről a koncepcióról leginkább Paolo Bacigalupi regényei jutnak eszembe, főleg a Hajóbontók, bár nem tudok róla, hogy hatott volna az alkotókra. Theo összetűzésbe keveredik azzal a céggel, amely gyakorlatilag minden fölött uralkodik, minthogy egy új, különös energiaforrás fölötti hatalom is az övé. Hamarosan kiderül, hogy nem ő az egyetlen, aki szeretne valamit tenni a nagyvállalat kegyetlen uralma ellen – társául szegődik többek között egy Tacskó nevű, kutyafejű alak, aki az idétlen név ellenére nagyon is kemény fickó.

 

Spuri előszavában utal rá, hogy szerinte a „Theo” megérdemelné, hogy jövőre megkapja a 2014 legjobb képregényének járó Alfabéta-díjat. Részint tudom is osztani a véleményét, de csak részint. Azt gondolom, maga a történet jól felépített, kerek valami, amelyben jobbára ügyesen adagolják az infót, tartják fenn a feszültséget, és jutnak el valami tényleg fontos és jól megfogalmazott üzenetig. Vannak benne remek karakterek, és úgy alkalmazza a kliséket, hogy közben épp elég érdekes és sajátos részlete is akad. Viszont mind a szövegben, mind a képekben érzek néha döccenéseket, hibákat. Van, hogy a párbeszédek nem elég gördülékenyek (bár az különben tetszik, ahogy Theo maga is meséli a történetet), és van, hogy akárhogy nézem, forgatom, nem tudok rájönni, mit akar egy-egy apróbb kép ábrázolni, ahogy kevésbé jól kidolgozott vagy eltalált rajzok is kerültek a képregénybe. Ugyanakkor nagyon is értékelem, hogy egy ekkora munkát ilyen, egyébként tényleg magas színvonalon meg tudtak csinálni Váriék, és remélem, lesz még hasonló kiadványa az EpicLine-nak! És persze várom a szeptemberi visszatérést.