Főkép

Emlékezés. Nosztalgia. Felejtés. Visszafordulás a múltba. Az időskornak azok a pillanatai, amikor a múlt már erősebb és élőbb, mint a jelen. Mélyülő szakadékok a generációk között. És újra emlékek: felejthetetlenek és elfelejteni kívántak. Emlékek, amik meghatároznak bennünket és emlékek, amiktől nehéz szabadulni. „Itt egy rozmarinszál az emlékezetre: kérlek, édes rózsám, hogy jussak eszedbe.” David Foenkinos új regénye, az Emlékek rendhagyó családtörténet, töprengés életkorokról, magatartásformákról, és az élet megörökítésének kudarcairól, amely emlékképek színes kaleidoszkópjába öltözteti kegyetlen és sötét alaptémáit: az öregedést, a halált és a túlélést.

 

Könyvbeli főhősünk fiatal és szépreményű író. Igaz, egyelőre még semmit sem sikerült szavakba öntenie, mégis egész élete a témakeresés és az írói töprengés lázában telik, miközben kissé ki is van fordítva a sarkából. Egy hotel éjszakai recepciósaként ugyanis nappal alszik és éjjel él igazán, így azután legalább ugyanannyira el is veszíti a kapcsolatot a valóságos élettel, mint amennyire új módon kapcsolódik hozzá állandó megfigyelőként, a nagy, mindent megörökítő regény tervezőjeként. Nem áll egyedül a világban, hiszen kalandos életű, sok terhet hordozó család rajzolódik ki a háta mögött. Erős személyiségű, csodálatos nagyapa, akinek a halálával a család szétesése szinte azonnal megkezdődik; rohamosan idősödő nagymama, aki a kilencvenhez közeledve is igényt tartana arra, hogy önálló személyként, emberként, ne pedig pusztán egy öregasszonyként kezeljék; tétova apa, aki mindig jót akar, és mindig rosszul dönt; frissen nyugdíjazott tanárnő anya, akit élete értelmének, a munkának az elvesztése előbb utazási mániába, majd mániás depresszióba sodor… A téma tehát nem is az utcán, hanem egyenesen a családi otthonban hever: ha a regény főhőse írni akar, csak el kell rendeznie ezt az anyagot, s már meg is van a nagyregénye…

 

Ám a dolgok nem ilyen egyszerűek. Miközben az egymást követő rövid fejezetekből kibontakozik a családtagok alakja, s megelevenedik egy kisszerűen átlagos életet élő, mégis a shakespeare-i királydrámák famíliáihoz hasonlóan tragikus véget érő család története, újra és újra az emlékekkel kell megküzdenünk. Olvasóként követjük narrátorunkat az emlékek sűrűjébe, hiszen minden páratlan számozású, a cselekményt előrevivő fejezetet egy-egy olyan, rövidebb, páros számozású követ, amelyben valamelyik szereplő meghatározó emlékét olvashatjuk el. Mire emlékszik az apa abból, hogyan kezdődött a házasságuk az anyával? Mire emlékszik egy fodrásznő az egész életéből? Mi volt a meghatározó emléke az orosz férfival családot alapító táncosnőnek, akinek csak a temetése szerepel a kötetben? Mi lehetett a legfontosabb emléke Szent Lázárnak és mi Nietzschének?

 

Ezek a szinte mininovellaként, önmagukban is olvasható emlékek értelmezik és átértelmezik az előttük és mögöttük szereplő fejezeteket, történéseket. Így aztán a végén már nem is tudjuk, kinek van igaza a családtagok közül és ki rontotta el az életét, ki hagyta magára másikat és ki telepedett rá, ki fejezte be méltón az életét és ki dühítően átlagosan. Csak azt érezzük, hogy mindig van másik nézőpont; hogy ha azt hisszük, megértettük a másikat, talán semmit sem tudunk róla; hogy az élet pokolian bonyolult… (Olyannyira, hogy én már abban sem vagyok biztos, hogy főhősünknek – aki végül mindabból, amit átélt és megértett, végre megírja a könyvet, azt a kötetet, amit a fikció szerint épp befejeztünk – bármelyik saját felismerésében igaza volt…)

 

David Foenkinos ötletes szerkezetű kötete izgalmas olvasmány és a szórakoztatás mellett alapos szembenézésre hívja az olvasót. Kérdés, mi vajon mennyi emléket őrizgetünk magunkban: és vajon mit árulnak el rólunk ezek az emlékek?