Főkép

Elállt a szél. Vajon mi történik ilyenkor az emberekkel? Hiszen eddig olyan magától értetődőnek éreztük: nyáron hűsített, télen még jobban fáztunk miatta, finoman mozgatta a felhőket, hogy mi is kapjunk az esőből, tisztította a város szmogos-füstös levegőjét, finoman rezegtette a fák leveleit – ott volt, amikor kellett. De ha megszűnik, hirtelen mindenki tanácstalanná válik. Elvégre szelet nem lehet mesterségesen gerjeszteni. Ha az egész Kárpát-medencében eláll a szél, akkor milyen sors vár ránk? Túl tudjuk élni ezt a nemzeti katasztrófát? S még ha valahogy túl is jutunk rajta, az emberek lelkében bekövetkező változások már visszafordíthatatlanok: mi lesz az emberi kapcsolatainkkal? Vagy inkább örüljünk annak, hogy a katasztrófahelyzetben tűnik elő az emberek igazi arca? Egyáltalán, van olyan hogy igazi arc?

 

Aszfalt Harlequin gondolatainak bűvöletében él, az idő foga romokat rágcsál, gondolja, mintha egy regényhez keresne kezdőmondatot, de ez nála teljesen normális, ő csak verssorokban, híres idézetekben, fontos mondatokban képes gondolkodni, hiába, költői lelke van, csak a szerelemben nincs igazán szerencséje, bár talán ez is hozzátartozik ahhoz a költői lélekhez, most éppen Latin Orsolyát szereti, a bájos, csodálatosan kékszemű, némileg kiismerhetetlen festőnőt, akinek kedvence a Bacardi és a grog, kizárólag fákat fest, magával ragadó lelkesedéssel és szenvedéllyel, beszélni is csak úgy tud róluk meg a festészetről, ám történetesen nem szereti viszont Harlequint, vagy legalábbis még nem biztos a dolgában, ez talán sosem fog bekövetkezni.

 

Latin Ferencné, született Viktória, Orsolya édesanyja, egykori rajztanár, újabban mindenért lelkesedő középkorú nő, aki szintén nem tudja, hogy szereti-e Harlequint – bár amikor együtt tanítottak, mindketten úgy érezték, ebből még lehet valami, végül mégsem lett. Talán Harlequin rontotta el, talán csak az idő nem volt megfelelő, ám amikor újra találkoznak, hirtelen fellángol valami. Anya és lánya persze nem tudja, hogy szívük közelében ugyanaz a férfi motoszkál, mint ahogy Harlequin sincs tisztában azzal, hogy fia, Mihály már nem él együtt feleségével. Misi ugyanis a válóper beadása után hamar rátalált egy olyan hölgyre, akiért újra lángolni tudott a szíve: Juli, vagy ahogy csak ő hívja, Jul, azonban szintén nem az egyszerűbb személyiségek közé tartozik – angyalokat lát, ráadásul a szeme alapján kiismeri minden ember jellemét.

 

Ebbe az ördögi körnek is nevezhető szerelmi pentagrammába csöppen bele a levelek szerelmese, Waldbrand Rezső, akit még a barátságos narrátor is Frodónak nevez, hát még a szereplők a háta mögött, azonban hatan összefutnak a Margitszigeten egy narancseperfa alatt, illetve nem is csak egy, hanem az eperfa alatt, ami a Sziget legidősebb fájaként túlélt már néhány izgalmas eseményt, látott már életében ezt-azt, de ilyet talán még ő sem, kitör az évszázad vihara, és a hat ember, orvos, anya, festő, különc, levélgyűjtő, tanár, megáll a fánál, főként, hogy megmeneküljön a vihar elől, de legalábbis hogy összefusson azokkal, akikkel egyébként így soha nem találkozott volna, és hogy ezáltal az életek menthetetlenül és visszavonhatatlanul összegabalyodjanak, már ahogy általában ezek az életek szokták, már csak azért is, hogy közösen feldolgozzák a vihar után következő nemzeti katasztrófát, a Kárpát-medencéből kiinduló, egész világot fenyegető, rémisztő, pusztító, megfoghatatlan szélcsendet.

 

Egressy Zoltán azonban itt még nem áll meg, az emberek sorsán túl, a magánéleten kívül bemutatja a közélet reakcióját is a borzalmas természeti csapásra. Meghirdetik ugyanis a szélcsöndharcot, amit a nemzet közös erővel, összefogással, bízva vezetőiben meg fog nyerni. Pedig az első számú vezető, az egyenlők közti legegyenlőbb, az első az elsők között nem éppen olyan személy, akiben a legelvakultabbakon kívül más is bízna – és akkor most egy pillanatra távolodjunk el az aktuálpolitikától: az Egressy által bemutatott politika ugyan nagyon erősen rímel a jelenlegi helyzetre („a szél az egyensúlytalanság egyensúlyba hozására való, rendben, de mit akarhat itt és most Budapesten?”), de igazából bármely kor bármely vezetőjéről mesélhetne. Maró a gúny, viccesnek tűnik az irónia, elvégre az is, de aztán hirtelen elborzadunk, és már túl erősnek érezzük a párhuzamot, túlságosan felismerjük saját életünket: ettől aztán hiába nem tűnik társadalmi parabolának a szélcsend, mégis megterhelő olvasni.

 

A csend, a pusztulás, a nihil, a kilátástalanság, a reménytelenség, a semmi fokozatosan rátelepszik a lelkünkre, de nem annyira fájdalmas, inkább csak zavarba ejtő ürességet érzünk, kellemetlen, de még épp nincsenek mázsás sziklák a szívünkön, nem akar megszakadni, csak érezzük, hogy valami nincs rendben, valami hiányzik, mondjuk az élet, amiből azért van a regényben, nem is kevés, mégiscsak a szerelem áll a középpontjában, mint mindennek, de persze csalok, akárcsak Egressy, jobb mindenkinek felfedezni, hogy miről is szól a Százezer eperfa, jobb úgy kézbe venni, hogy nyugodtan élvezzük, ahogy a lírai mondatok elárasztanak, ahogy a lassan hömpölygő leírások beterítenek, ahogy a hosszú, bekezdésnyi gondolatok utat találnak az agyunkba, szívünkbe, lelkünkbe, mint ahogyan a szél is utat talál magának minden apró résbe.