Biztosan törölni akarja, a kiválasztott elemet?
Igen
Nem

Robert Kirkman – Charlie Adlard: The Walking Dead – Élőhalottak 8. – Ostromállapot

A Kormányzó támadásra készül. Miután Michonne brutálisan megcsonkította, minden korábbinál nagyobb dühöt és gyűlöletet érez a börtön falai közt többé-kevésbé nyugodt napjaikat élő kis csapattal szemben, s bármit megtesz, hogy az utolsó szálig kiirtsa őket. Addig nem nyugszik, amíg az utolsó embert is fejbe nem lőtte, és nem nézte végig, ahogy a zombik lerágják a húsát – márpedig ekkora gyűlöletnek mindenki behódol, még Woodbury városának lakói is. Támadásra indulnak a börtönben lakó tucatnyi ember ellen, akik bár felkészültek a lehetséges ostromra, mégis reménykednek abban, hogy néhány héttel később fog csak sor kerülni rá, addig még élvezhetik a csendes napokat. Tudják ugyanis jól: ha egyszer az erőszakos Kormányzó valamit el akar pusztítani, akkor nagyon nehéz bárkinek is ellenállnia. Mégis, a remény kétélű fegyver: Lori gyermekének születése után mindenkiben felcsillant, hogy talán még kialakíthatnak egy boldog, nyugodt életet – ideje hát megfosztani az utolsó reményszilánkoktól is a zombiapokalipszis túlélőit…

 

A legutóbbi The Walking Dead kötet inkább az érzelmekre, a családi kapcsolatokra és a karakterek közti interakcióra koncentrált, s bemutatta, hogy az ember még a legzordabb, legszörnyűbb, legtragikusabb körülmények között is képes a túlélésre; s még ha úgy tűnik, hogy minden remény elveszett, akkor is próbálkozik megtalálni a boldogság lehetőségét. Hiszen mi értelme egy olyan életnek, mely csak állandó menekülésből és permanens halálfélelemből áll? De persze Robert Kirkman világa nem a napos befejezésekről és a vidám percekről híres: egy világvége közepén nincs ok az örvendezésre; ha éppen egy hordányi zombi veszi körül az otthonodat, akkor nem dőlhetsz hátra, és nem nyugodhatsz meg. Bármely pillanatban megölhetnek, bármelyik levegővételed lehet az utolsó – talán nem is az értelem nélküli élőhalottak fognak rád törni, hanem saját fajtársaid.

 

Ez adja az Ostromállapot legnagyobb tragikumát: ezúttal nem a zombik indítanak mindent elsöprő támadást, nem mászkáló-járkáló szörnyek akarják a halálodat. Itt és most az ember a legnagyobb ellenséged. Aki tegnap még a szomszédod is lehetett volna, akivel tegnap még összefutottál az utcán, aki tegnap még előtted fizetett a sarki boltban: saját fajtársad, aki pontosan tudja, hogy milyen helyzetben vagy, s mennyire reménytelen is az az életnek nevezett semmi, ami kitölti mindennapjaidat. Az emberi önzés, hatalomvágy és gyűlölet azonban határtalan, s nem számít, hogy talán ti vagytok az utolsó túlélők egyike; nem számít, hogy a Föld népességének legnagyobb hányada meghalt vagy öntudatlan zombiként támolyog húst keresve. Ha a Kormányzó beteljesíti bosszúját, ő már örülhet. Ti meg annak, ha fájdalommentes lesz a vég. Így aztán a legjobb nem is törődni ezzel, a legfontosabbra kell úgyis koncentrálni: a túlélésre, bármi áron.

 

Nem mintha olyan sok reményed lenne túlélni ezt az iszonyatot, jól tudják ezt a börtön falai közt élők is. Inkább csak elodázhatod az elkerülhetetlent, menekülhetsz még egy kicsit, ha látod, hogy érdemes még küzdeni valamiért vagy folytatni ezt a reménytelen szélmalomharcot. De egy idő után eljön az a pont, ahol már úgy érzed: nincs értelme tovább élni. Nincs értelme tovább futni, nincs értelme újra berendezni egy ilyen látszat-életet, és felvenni a mindennapok ritmusát. Mert utána úgysem vár más, csak a következő támadás – zombitól vagy embertől, mindegy is –, a következő „futás az életemért”, a következő sírás, kétségbeesés és összeomlás. Vagy úgy érzed, nem hiábavaló, megéri még valakiért vagy valamiért menekülni? Majd ráébredsz te is, hogy mi a valóság.

 

Robert Kirkman még mindig szereti elvenni az utolsó cseppnyi reményt is, ez újfent bebizonyosodott az Ostromállapot során – most már csak azt nem tudom, hogy vajon visszaad-e morzsákat belőle majd a folytatásban, vagy még tovább süllyedünk ebben a brutális, erőszakos, kegyetlen világban. Közben persze ez a kötet is bővelkedik gyomorforgató és kifejezetten durva jelenetekben (visszakaptuk a 18-as karikát, érdemes komolyan venni), Charlie Adlard megint tobzódhat az ilyen momentumok rajzolásában, bár mintha az író részéről kicsit kapkodósra sikerült volna a karakterek reakcióinak és érzelmeinek bemutatása (ez főként annak köszönhető, hogy már elég sok van belőlük). Ettől függetlenül persze a sorban immár nyolcadik The Walking Dead kötet is a mélyre húz, s olyan erős és hatásos drámát tálal, ami gyakorlatilag hibátlan ebben a műfajban. Ezúttal az eredeti címet egy kicsit találóbbnak érzem: Made to Suffer, vagyis Szenvedésre születve – ebben a világban mindenki, még a néhány napos csecsemő is korán megtanulja, hogy egy zombikkal ellepett, önmagából kifordult világban csak szenvedni lehet, de élni már nem.


Szabó Dominik - 2014. június 27.




MEGOSZTÁS
Az oldal tetejére

Hozzászólások

Hozzászóláshoz kérjük lépjen be!


    Legyen ön az első hozzászóló!

Kapcsolódó írások

  • Keresés

  • Ajánlott szerzők

  • Napi évfordulók

  • Eseménynaptár

  • Magunkról

  • Legfrissebb anyagaink

    7 nap14 nap21 nap
  • Bejelentkezés

    Jelszó-emlékeztető Regisztráció

    Jelszó-emlékeztető


      Kérjük, adja meg felhasználónevét, majd ellenőrizze postafiókját!

    • Felhasználónév:
    •  

    Regisztráció

    • Név:
    • E-mail:
    • Felhasználónév:
    • A felhasználónév ékezetes betűt vagy különleges karaktert nem tartalmazhat!
    • Jelszó:
    • Jelszó megismétlése:
    • Kedvenc szerző:
    • Kedvenc műfaj:
    •  
    •  
    A regisztráció egyben feliratkozást jelent a hírlevélre!