Főkép

Kicsit gondban vagyok, hogyan ajánljak egy olyan könyvet, ami ennyire összetett, és aminek úgy érzem, még csak a felszínét kapargattam meg. Érzem, hogy szövegszinten annál sokkal több is benne van, mint amit én észrevettem; mégis, akárhogy nézem, nem vagyok irodalmár, csak egy műkedvelő olvasó, így talán erről az oldalról lesz legegyszerűbb a bemutatás.

 

Vegyük tehát Ribát, a Barcelonában élő, nyugdíjas ex-könyvkiadót, aki nem igazán tud magával mit kezdeni. Éli a hikikomorikra hajazó életét, a feleségével egyre inkább eltávolodnak egymástól, és valahogy semminek sem látja értelmét. Ekkor ötlik eszébe, hogy a barátaival, de legalábbis ismerős írókkal induljanak útnak, látogassák meg Dublint a Bloomsday-en, az Ulysses ünnepén, és rendezzenek gyászszertartást a Gutenberg-galaxis felett. Riba ettől várja a megváltást – de persze, nem azt kapja, amit remélt. A történet szintjén körülbelül erről szól a regény, de a külső események helyett sokkal fontosabb a főhős lelke és agya, mert igazi utazásunkat ott tesszük meg. Beleláthatunk abba, hogy egy öregedő ember hogyan veszíti el céljait, és helyette hogyan próbál meg újakat találni. Eközben persze végigjárjuk élete történetét, betekintünk emlékei panoptikumába, szellemei között sétálunk.

 

De nemcsak az ő múltját járhatjuk végig, hanem megismerkedhetünk közben sok-sok szerzővel és az ő gondolataikkal is, ugyanis a szöveg teli van idézettel, olyan szövegekkel, amikről nem is tudom, honnan idézte őket a szerző, mert nem ismerem fel őket. Riba folyamatosan reflektál, újraértelmezi ezeket a gondolatokat, mintha azokon keresztül közelebb kerülhetne a saját életéhez. A vendégszövegek közül központi szerepe Joyce-nak és az Ulyssesnek van; főhősünk a regény egyes jeleneteit, képeit próbálja megtalálni a saját sorsában, mintha Bloom és a többi temetésre tartó alak utat mutathatna számára. Ez az utalásrengeteg alkotja a regény gerincét, amelyet teljesen megfejteni lehet, hogy egy élet is kevés. De az biztos, hogy sokat kell olvasni.

 

Viszont a regény a mélyebb jelentésréteg felismerése vagy megértése nélkül is tökéletesen élvezhető, mert a fő mondanivaló könnyedén megfejthető: meg kell tanulnunk egy-egy tragédia, vagy legalábbis a saját életünkben annak érzett esemény után felállni, és megtalálni azt, ami továbbvezet bennünket utunkon. Enrique Vila-Matas ezt a keresést depresszív, de hatásos képeken keresztül mutatja be, amelyek könnyen magával rántják az olvasót, és bizony az is előfordulhat, hogy míg a végkicsengés fénye át nem süt ezen a felhőrétegen, a mindennapjaink is kicsit borúsabbak lesznek.

 

A Dublineszk többrétegű prózája felfedeznivalót kínál mind a szépirodalom rutinos, tájékozott ismerőinek, mind Dublin szerelmeseinek, mind pedig azoknak, akik csak egy emberi, felemelő történettel kívánnak megismerkedni. Remek ismerkedés volt a spanyol irodalommal, mert bár nem vagyok az ország rajongója, ezzel most megfogott magának.