Főkép

Erlend Loe hatodik, nem gyerekeknek íródott regénye ez magyarul. Az eddigiek nagy kedvenceim, de hatodjára már nem hat ugyanúgy, s nem is vártam tőle. Viszont sok minden benne van, amiért eddig szerettük: (a központozás terén is) minimalista, mégis iszonyat mélyre ható próza, abszurd helyzetek, szereplők és humor, kemény társadalomkritika és alapos emberismeret. Ugyanakkor a Fvonk bizonyos tekintetben az eddigi legbizarrabb regénye, és ez nagy szó – bár nem feltétlenül jó értelemben.

 

A skandináv Vonnegutnak is méltán nevezhető, de alapvetően az Erlend Loe névre hallgató férfiú ezúttal ismét egy átlagembert tesz meg főszereplőnek. Fvonk középkorú fazon, elvált, morózus, paranoiás, és mindezeknek legfőbb oka az, hogy belekeveredett egy botrányba, mely bejárta a norvég sajtót, és véget vetett pályafutásának a Mozogj és Kocogj! Egyesületnél. Pedig ő nem csinált semmit, de abban az értelemben sem, hogy amikor már látta, hogy zajlik a mutyi, akkor sem tett feljelentést vagy valami. A hajdani tornatanár talán nem is kattantabb, mint bármelyikünk, mindenesetre kényszeresen parázik a terhes nőktől, és igyekszik a lehető legtávolabb tartani magát minden kulturálatlanságtól (ha már egyszer olyasmibe keveredett). Ezért kételyekkel fogadja, mikor az ő tulajdonában levő albérletbe maga a norvég kormány költöztet be valakit. Akiről, ennyit elárulhatok, kiderül, hogy maga a norvég miniszterelnök, Jens Stoltenberg. Aki bizony kivan, mint a kutya, amelyik tizet kölykedzett. Nem csoda: az ő mandátuma alatt történt az a borzalmas, Breivik-féle mészárlás. És, bár tudnék sorolni jó pár magyar politikust, aki jó vitaalapot szolgáltatna erre, Loe szerint a politikus is ember, szegény Jens szeretne kikapcsolódni, egyedül lenni, de hát neki ugye nem lehet.

 

A két manus között sajátos barátság szövődik, melyet súlyosbít a hatalom és a politika, és erősít a norvég természet közelsége, a közös kirándulások sítalpon és gyalog. Valamint egy budapesti kiruccanás, mely csak részben hivatalos. Hát igen, Loe ilyenekkel melengeti magyar olvasói pici szívét. Más kérdés, hogy van, amivel nálam már kiverte a biztosítékot, amivel korábban hiába próbálkozott (pedig legtöbb írásában úgy döntögeti a tabukat, mint a multik favágói az amazonas-i erdőségeket). Jézushoz van köze a dolognak, és én nem vagyok sem bigott vallási fanatikus, sem a minden áron való politikai korrektség zászlóvivője, de szóval vannak dolgok, amiket illik tiszteletben tartani, még akkor is, ha sok minden belefér ebbe, de Loe szerintem, az én ízlésemhez mérten itt szimplán tahó módon írt le valamit, na.

 

Viszont a regény mind a világról, mind Norvégiáról, mind a nyugati társadalmakról, mind a politikáról és hatalomról, mind pedig az ezekben élő egyszerű emberekről nagyon komoly dolgokat ír le, sokkal többet és mélyenszántóbbat, mint egy ilyen vékony kis könyvtől várná az ember. A végén úgy éreztem, igen kitekert, fura és szomorú könyv ez, de nem azért az, mert Loe direkt szivatni akarja az olvasóit, hanem mert a világ meg a többi említett ilyen, hogy így lehet róluk írni.

 

Biztosan nem értem a regény minden vetületét, ahhoz norvégnak kellene lenni, de utánaolvastam ennek a Jens-nek, és úgy látom, az igazi, valóságos személy, akiről mintázták, szintén hajlamos volt néha aláereszkedni a nép közé. Hogy aztán egy átlag norvég mit gondol róla, vagy Jens erről a könyvről, azt elképzelni sem tudom. Abba meg bele sem akarok gondolni, hogy a mi politikusainkról milyen könyvet lehetne írni a Fvonk mintájára, meg hogy ők hogyan fogadnák. De azt azért gondolom, hogy Fvonk, az átlagember, valahol ismerős mindenkinek, aki már lehúzott itt 4-5 vagy még több évtizedet, és jutott, amire jutott, de jobbára nem sokra. És ha a könyv nem is dobja fel az efféle olvasót, legalább azt érezheti, amit Jens Fvonk jelenlétében: hogy nincs is annyira egyedül.