Biztosan törölni akarja, a kiválasztott elemet?
Igen
Nem

Daniel Kehlmann: A világ fölmérése

Bohócok a jövő felől, úttörők a múltból.

 

A XVIII. századi felvilágosodást követő időszakot szokás az Ész és a Tudás diadalútjának tekinteni, amikor bámulatos elmék születtek, éltek, tettek felfedezéseket, és jöttek rá olyan összefüggésekre, amik gyökerestül változtatták meg a világról alkotott elképzeléseinket; egyben megteremtették annak a technikai civilizációnak az alapjait, amelyben ma élünk, számítógépekkel, műholdakkal, gyorsvasúttal. Egy tudós nagyon sok mindenhez értett, legalábbis úgy tűnt: egyszerre tekintették őket csodálatra méltó embernek és csodabogárnak. A világ tele volt lángelmékkel, vagy olyanokkal, akikről azt hitték, hogy azok – sőt, gyakran ők maguk is elhitték ezt.

 

Daniel Kehlmann ebbe a korszakba tekintett vissza, és két igencsak különös férfi életútját követte nyomon regényében. Egyikük Alexander von Humboldt gróf, a nyughatatlan utazó, aki azt gondolta, hogy az ember úgy ismerheti meg a világot, ha odamegy hozzá, lehajol, és megméri. Több évig tartó dél-amerikai útja során óriási tudásanyagot halmozott fel, megfigyelései és felfedezései örökre bevésték a nevét a tudománytörténetbe. A másik férfi pedig maga Carl Friedrich Gauss, kora, és talán az egész történelem legnagyobb matematikusa, aki már gyerekként olyan képleteket alkotott, melyeket kortársai nagy elismeréssel kezdtek használni, élete folyamán pedig több okfejtése és elképzelése alapjaiban határozta meg a későbbi tudományos módszereket. Azonban Humboldt és Gauss, noha kortársak voltak, csak idős korukban találkoztak először. Ebben persze egyáltalán nincs semmi különös, első látásra semmi hasonlóságot nem fedezhetünk fel bennük, egyetlen dolgot kivéve: mindketten hisznek abban, hogy a világ megismerhető, leírható, és ezzel az emberiség egy jobb és békésebb korba juthat el. De a könyv előrehaladtával rájövünk, hogy jobban hasonlítanak egymásra, mint gondolnánk…

 

A világ fölmérése a két tudós életútját meséli el – míg Humboldt társával a dél-amerikai dzsungelben próbálja megtalálni a mesés vízi átjárót a kontinensen, ami megkönnyítené a kereskedelmet, addig Gauss azt az egyenletet keresi, mellyel minden égitest mozgása leírható. Két külön út, két különböző tudományos terület, az olvasó pedig szép lassan több hasonlóságot is felfedezhet. A legfontosabb mindenképpen az, hogy a tudósok nem nagyon tudnak mit kezdeni az őket körülvevő emberekkel. Ennek egyik oka, hogy számukra a legfontosabb a tudomány és a megismerés, a másik pedig az – és erre maguk is többször hivatkoznak –, hogy nem képesek megérteni, az emberek miért gondolkodnak olyan lassan, miért nem tudják felfogni az őket körülvevő világot.

 

Persze Humboldt és Gauss korántsem mindentudó, ők maguk is hisznek néha olyan kijelentésekben vagy tézisekben, melyet a mai ember már csak megmosolyog. Sőt, a regény legfontosabb része, amikor mindketten ráébrednek, hogy a kergetett cél számukra elérhetetlen: ha létezik is az a felfedezés, amivel örök időkké halhatatlanná akarják tenni a nevüket, azt mások fogják megtalálni. Ez a tény, valamint a lassú, átlagos elmék közötti magányuk teszi az amúgy vidám epizódokkal és apró humoros mondatokkal teli regényt kissé szomorkássá. Humboldt és Gauss, bármekkora géniuszok, ők is csupán emberek, akik néha botladoznak, néha csalódnak, néha pedig csak később jönnek rá, hogy talán nem szenteltek elég figyelmet azoknak, akik szerették őket.

 

Daniel Kehlmann egyszerre mutatja furcsának és ismerősnek a két tudóst, s rajtuk keresztül azt a korszakot, amikor az ember még szentül hitte, hogy bizony képes mindent leírni, megmagyarázni és a világ jelenségeit saját hasznára fordítani. Ez a csodás elképzelések kora, amiből mind Humboldt, mind Gauss nem is keveset gondol el. Persze mindezek ma már jórészt csak bohókás ábrándoknak tűnnek, de az ember elmerenghet, ma mennyi elképzelés él az emberekben a jövőről, és hogy az elmúlt évszázadokban mennyi olyan dolog jött létre, amit el sem tudtak korábban képzelni – különösen igaz ez akkor, ha belegondolunk, hogy manapság vajon mennyien tekintenek a tudományra úgy, mint haszontalan időtöltésre. A világ fölmérése ilyen szempontból egyszerre egyesíti a tudománynépszerűsítő könyvek, a regényes életrajzok, a humoros kötetek és a parabolák legjobb vonásait. És ha hősei ugyan nem is képesek feltárni a világ minden csodáját, jó tudni, hogy mindig lesznek olyanok, akik nem riadnak vissza az új határoktól, és kíváncsian tekintenek az ismeretlen felé. Mert mi lenne az emberből, ha nem törne új határok felé?


Takács Gábor - 2014. április 9.




MEGOSZTÁS
Az oldal tetejére

Hozzászólások

Hozzászóláshoz kérjük lépjen be!


    Legyen ön az első hozzászóló!

Kapcsolódó írások
A szerző (Daniel Kehlmann) további művei:

  • Keresés

  • Ajánlott szerzők

  • Napi évfordulók

  • Eseménynaptár

  • Magunkról

  • Legfrissebb anyagaink

    7 nap14 nap21 nap
  • Bejelentkezés

    Jelszó-emlékeztető Regisztráció

    Jelszó-emlékeztető


      Kérjük, adja meg felhasználónevét, majd ellenőrizze postafiókját!

    • Felhasználónév:
    •  

    Regisztráció

    • Név:
    • E-mail:
    • Felhasználónév:
    • A felhasználónév ékezetes betűt vagy különleges karaktert nem tartalmazhat!
    • Jelszó:
    • Jelszó megismétlése:
    • Kedvenc szerző:
    • Kedvenc műfaj:
    •  
    •  
    A regisztráció egyben feliratkozást jelent a hírlevélre!