Főkép

Invázió. Elkövetkezett az, amitől mindenki félt, amitől mindenki tartott, amit bár látszólag előre lehetett látni, mégsem történt érdemi lépés a megakadályozására – eljött a skrullok inváziója. Már-már felfoghatatlan számunkra egy ilyen léptékű, ilyen erősségű támadás: az űrlények mintha a legrosszabb rémálmainkat testesítenék meg. Ezúttal ugyanis az ellenség nem saját fajunkból kerül ki, de még egy jól felfogató, érthető képünk sincs róla: azt sem tudhatjuk, hogy kivel harcolunk. Az alakváltó skrullok bármelyik ember alakját képesek felvenni, s mindezidáig egy műszer sem készült, ami ki tudná mutatni az átváltozott skrullok létét. Látszólag mindenhova beszivárogtak, minden létező hivatalban, szövetségben, kormányszervben jelen vannak, még a szuperhősök közé is beférkőztek – márpedig akkor hogyan kellene harcolni ellenük?

 

„Te kiben bízol?” – kérdezte a Beszivárgás hátoldali fülszövege mintegy az eseménysor mottójaként, s bizony a szuperhősöknek is ezzel a kérdéssel kell megküzdeniük. Korábban már bebizonyosodott, hogy bárki lehet skrull, azóta pedig a Polgárháború okozta megosztottság még súlyosabbá vált, a hősök senkiben, gyakran még saját magukban sem tudnak megbízni. Így hiába akarják felvenni a harcot az inváziós csapatok ellen, ha közben egy pillanatra sem nyugodhatnak meg: lehet, hogy az előbb még mellettük küzdő jelmezes hős a következő másodpercben ellenük fordul. Amikor a Földre egy utasszállító űrhajó zuhan, s abból rég elveszettnek, sőt, halottnak hitt szuperhősök kerülnek elő, a zavaros helyzet tovább rosszabbodik – miközben a skrullok a megállításukra képtelen földi bázisokat sorra foglalják el, a fontos személyeket egymás után eliminálják, egyre biztosabbá válik: ha nem történik valami csoda, a Földnek egyszer s mindenkorra befellegzett…

 

Azt hiszem, úgy tudnám a legpontosabban összefoglalni a Titkos inváziót, hogy Brian Michael Bendis egyszerűen új szintre emelte az epikus cselekmény fogalmát. Már önmagában az egész Földre kiterjedő eseményszál bevezetése komoly lehetőségek tárházát nyitja meg előtte, de az, hogy közben majdhogynem az összes ismert és kevésbé ismert szuperhős feltűnik a színen, már-már befogadhatatlanná duzzasztja a történetív méreteit. Ez persze a Marvel képregény-univerzumának lényegében mindegyik közös, világszintű eseményének (crossoverének) esetében így van, de ezúttal az alakváltóknak köszönhetően egyes szereplőkből kettő is van (amit csak kismértékben tud árnyalni, hogy az elrabolt hősök a saját élettörténetük más állomásán vannak, mint alteregóik – különösen érdekes például megfigyelni a Polgárháború után Ronin bőrében tevékenykedő Clint Bartont, aki a lezuhant űrhajóból Sólyomszemként lép elő – de vajon melyik az igazi?).

 

Felsorolni is képtelenség, hogy kikkel találkozhatunk a színpompás oldalakon, az viszont biztos, hogy néhányan kitüntetett figyelmet kapnak, ezáltal az óriási esemény egyes „apróbb” aspektusaira is tudunk koncentrálni: a The Mighty Avengers-ből kiemelt képkockákon például Henry Pym (aki Hangya, Góliát vagy Fullánk néven lehet ismerős) kerül a fókuszba; míg egy másik történetszakaszban Tony Starkra, azaz a Vasemberre koncentrálunk. A makrodráma kezelhető méretűvé zsugorodik, közelebb kerülnek hozzánk a szereplők, és jobban átérezzük az invázió az emberi oldalát – ez utóbbi kicsit még bővebb, még teljesebb is lehetett volna, csak egyszerűen a főtörténet feszes váza nem engedi a bő kitekintéseket; az egyes figurákra koncentráló mellék-képregények pedig kérdéses, hogy valaha egyáltalán megjelennek-e magyarul.

 

Ettől függetlenül nehéz letagadnom, hogy mennyire élveztem ezt a valamivel több, mint száz oldalt, egyszerűen magába szippantott ez az elképesztően nagyvolumenű cselekmény. Nem kis mértékben Leinil Yunak köszönhetem ezt az élményt, aki az Új Bosszú Angyalai néhány utóbbi része után a Titkos inváziót is jegyzi: azonban a Beszivárgáshoz képest mintha kicsit konszolidálódott volna a stílusa, mintha visszább vett volna az erős, szabados vonalvezetésből, hogy a képregények klasszikus stílusa felé haladjon (vagy csak a kihúzó személyének változása miatt érződik eltérőnek?). Nekem tetszik a végeredmény, főleg, hogy mellette valami csodálatos színekkel dolgoztak a készítők (már rögtön a kötetkezdő két oldal lenyűgözött), egészen káprázatos nézni a nagy tömegjeleneteket, ahol a nem kevés szuperhős küzd egymással, illetve a skrullokkal.

 

A sokfelé elaprózott (ám egyébként ügyesen átgondolt) történet miatt kicsit olyan érzésem volt, mintha még csak a felvezetőt láttam volna, pedig ez már a teljes invázió: ahol a tét bizony az egész Föld sorsa. Miután az utolsó oldalalakon egy nagyon jól felépített, klasszikusan hatásvadász lezárást kaptunk (nem tudok nem rajongani az ilyesmiért képregényben), legszívesebben azonnal folytatnám a következő kötettel – de erre, azt hiszem, még egy darabig várnom kell. A Titkos invázió – Végjátékban viszont kiderül, hogy mi várhat planétánkra, s ami ennél is izgalmasabb, mi lesz az egyes szuperhősök sorsa. Vagy egyáltalán, az általunk ismert figurákból ki az, aki csupán embernek adja ki magát, miközben valójában a leigázásukat tervezi…