Főkép

Caim a fagyos észak felé tart, fázva és éhezve a kietlen vidéken. Kísérti múltja, elfeledett öröksége, korábbi tettei, sokáig ugyanis orgyilkosként tevékenykedett Othir városában, ahol mindössze saját késeire és reflexire számíthatott. Na és persze titokzatos mágiájára, amit még ő sem ismer igazán, viszont ami folyamatosan sötét tettek megtételére csábítja. Képes befolyása és irányítása alá vonni az árnyakat, a mindenhol jelen lévő sötétséget, s ezzel olyanokat megtenni, amiről más csak rémálmaiban találkozik. Miután segített Nimea jogszerű császárnőjének a trónra lépni, engedett múltja hívásának, hogy észak felé vegye útját; ott azonban legalább olyan zavaros helyzetet talált, mint délen. Felkelők állnak szemben a bitorló, erőszakos herceggel, akit valójában egy boszorkány irányít – Caim pedig nem tehet mást, mint segíteni a lázadóknak a mindent elborító sötétség ellen, különben félő, hogy már senki sem fogja tudni megállítani a gonoszt.

 

Keegan jól tudja mindezt, hiszen látta, ahogy a sötétség boszorkánya legyilkolja az északi törzsfőket, nem kegyelmezve senkinek. Ő még éppen el tudott menekülni, ami azt is jelenti, hogy együtt kell élnie a tudattal: ezért a tettéért mások gyávának látják. Pedig nem az, viszont nem is vakmerő, csupán ésszerű, s tudja, hogy mikor kell felülemelkedni az ösztönökön, és inkább a túlélést választani. Ám bátorsága még önmagában kevés, ha nem támogatják, néhány tucatnyi társa még kevés ahhoz, hogy megdöntsék a gonosz hatalmát. Húga, Liana látja szemében a tehetetlen gyötrődést; érzi, hogy szükségük van egy olyan vezérre, egy olyan kívülállóra, aki gyenge, képzetlen, „amatőr” lázadásuknak értelmet ad. Amikor Caim megérkezik, hamar rá kell döbbennie, nem csupán bátyja találta meg rég áhított mentorát, de ő is többet érez az orgyilkos iránt, mint egyszerű tiszteletet.

 

Sybelle, a testet öltött gonoszság, az árnyak úrnője, a sötétség nagykövete viszont nagyon is tisztában van azzal, hogy ő áll nyerésre. Senki és semmi nem tudja megállítani terveiben, titokzatos mesterétől kapott parancsai alapján hamar az uralma alá vonja az északi területeket, ami után csak a még nagyobb hatalom következhet. Erric herceg a bábja, aki minden óhaját gondolkodás nélkül végrehajtja; fia, a Szörnyeteg néven is emlegetett Soloroth olyan erővel rendelkezik, ami előtt emberfia nem tud megállni; s bár mostohafia, Arion még mutat kisebb engedetlenségeket, az egyszerű férfi nem akadályozhatja sikerét. Hanem a „sarj”, Caim még okozhat kisebb gondokat, amiket ha nem kezel megfelelően, még hátráltathatják is a terveit – időlegesen. Mert biztos abban, hogy a végső győzelem csak és kizárólag az övé lehet…

 

Joséphine császárnő, Nimea uralkodónője, vagy ahogy barátai emlegethetik, Zefi viszont sínylődik a hatalommal járó feladatok alatt. Szinte mindenki csak egyszerű névként tekint rá, senki nem vár tőle épkézláb gondolatokat vagy érdemi parancsokat, és valójában a legtöbben nem is szeretnék, ha belefolyna az irányításba. Azonban Zefi eltökéli, hogy kezébe veszi a Birodalom sorsát, és véget vet a véres háborúknak, amik már évek óta megkeserítik az egyszerű polgárok mindennapi életét. Ám mielőtt célját el tudná érni, nem vált ellenfél tűnik fel: az Egyház, ami nemcsak hogy szintén nagy hatalommal rendelkezik, de nem is fél bevetni bármilyen eszközt, hogy meghiúsítsa a császárnő terveit. Ráadásul alig foglalta el helyét a trónon, máris le akarják onnan taszítani: merénylő támad rá és udvarára, aki minden jel szerint nem evilági képességekkel rendelkezik. Meg tudja tartani ilyen körülmények között uralkodói címét a fiatal Zefi? És vajon merre járhat szerelme, Caim?

 

Ők Az Árny csábításának főszereplői, akiknek tettein az egész ismert világ sorsa múlhat. Jon Sprunk legnagyobb erőssége ugyanis a gördülékeny és olvasmányos stílus mellett a több szálon futó cselekmény kezelése: épp, amikor az egyik történet már nehézkessé válna, hirtelen egy új környezetben találjuk magunkat. Ennek köszönhetően egyre jobban megismerhetjük a négy-öt központi karaktert, egyre több derül ki személyiségükről, múltjukról és jellemükről, ráadásul velük kapcsolatban árnyaltabb képet kaphatunk a bemutatott világról is. Ehhez pedig kellően sötét háttért biztosít a korábbiakhoz képest nagyobb szerepet kapó árnymágia, ami minden tettet fekete színbe burkol – a gonosz ugyanis jól tudja: minden megölt lélek, még amit a jó nevében követtek is el, az ő malmára hajtja a vizet. Jon Sprunk második, eredetileg 2011-ben megjelent regénye lényegében ugyanazt a szintet hozza, mint az első rész, vagyis aki már Az Árny fiát is szerette, annak erősen ajánlott a folytatás is.