Főkép

Az utóbbi időben olyan érzésem van, mintha a vámpíroknál és vérfarkasoknál komolyabb tematikájú fantasy irodalmat az orgyilkosok lepték volna el – elég ha Brent Weeks-re, vagy akár az Assassin’s Creed játék alapján készült művekre gondolunk. Pedig közel sem olyan egyszerű a téma, hiszen a szerzőnek muszáj némi újdonságot és eredetit csempésznie a koncepcióhoz, de legalábbis valamilyen módon többet nyújtania, mint vetélytársai, különben csak a toposzok állandó ismételgetéséhez vezet. Sajnos ez utóbbit tapasztaltam Jon Sprunk esetében is, s ugyan Az Árny fia egy izgalmas és jól átgondolt regény, mégsem tesz hozzá semmit a jellegzetes sablonokhoz, így nem képes kiemelkedni a mezőnyből és valóban emlékezetes élménnyé válnia.
 
Caim Othir város legjobb bérgyilkosainak egyike, hidegvérű profi, aki mindig elvégzi a feladatát, s ebben semmi sem tudja hátráltatni. Egy problémásabb megbízás után kisebb szabadságra akar vonulni, viszont előtte még egy utolsó, nagy haszonnal kecsegtető megbízást kell teljesítenie. Azonban a dolgok nem úgy történnek, ahogyan azt eltervezte, és Caim hirtelen egy szövevényes összeesküvés közepén találja magát, s csupán Zefire, az elkényeztetett úrhölgyre, valamint Kitre, a mindenki más számára láthatatlan szellemkísérőjére számíthat. Ahogy elkezdi kibogozni a szálakat, egyre mélyebbre ássa be magát a politikai cselszövések és intrikák hálójába, s hamarosan rá kell döbbennie, hogy ebben a játszmában az egész Birodalom sorsa a tét.
 
Caim azért nem hétköznapi orgyilkos, hiszen van egy különleges képessége: képes az árnyakkal különböző tettek végrehajtására – beleolvad a sötét környezetbe, vagy akár komolyabb ellenfél legyőzésében is segítéségére vannak. Nehéz elmagyarázni, ugyanis Sprunk sem fektet túl nagy hangsúlyt a háttértörténet kidolgozására, inkább csak sejtet, legfeljebb egy-két utalásból ismerjük meg az árnymágia természetét – hasonló technikával él a szereplőket körülvevő világ bemutatása folyamán is, melyről alig tudunk meg néhány információt. Látszólag egy átlagos lovagkorban vagyunk, melyből csupán néha zökkentenek ki a varázslatok és a Birodalmat éppen uraló Egyház hierarchiája, ám valós hatalmairól, népeiről vagy felépítéséről vajmi keveset tudunk meg. Ez főként azért probléma, mivel a hasonló témájú regények közül így lehetett volna legkönnyebben kitűnni, ám a szerzőnek túl kevés új és eredeti ötlete volt.
 
A cselekményre viszont egyáltalán nem lehet panasz, hiszen gyorsan, gyakran több szálon peregnek az események, miközben a szemünk előtt egy szerteágazó és összetett történet bontakozik ki. Egymást érik az izgalmas küzdelmek, egy pillanatra sem válik unalmassá – ami persze egy háromszáz oldalas kötetnél nem feltétlenül olyan lenyűgöző teljesítmény. Ezalatt azonban közelebb kerülnek hozzánk a karakterek, s ha nem is túl kidolgozottak, azért vázlatosan megismerjük őket. Caim, akinek a múltjában sötét foltok is rejtőznek, csak látszólag érzelemmentes gyilkos, a felszín alatt neki is vannak érzései, még ha előszeretettel el is rejti őket – azonban ha valakihez kötődni kezd, akkor érte bármit megtenne.
 
Zefi egész életét az előkelők és nemesek körében érte le, amikor azonban véletlenül belekeveredik a hatalmasok játszmájába, kénytelen alkalmazkodni és mindent megtenni a túlélésért. Alakjának jelentősége fokozatosan válik egyértelművé, de közben mintha a szerző megfeledkezett volna róla, banális és közhelyes pillanatoknál többet nem köszönhetünk neki, pedig figurája érdekesebb is lehetett volna. Hatványozottan igaz ez egy másik varázslóra, akinek nemcsak a múltja van tele sötétséggel, de a jelenben is gonosz erőket szolgál, jóllehet eközben saját céljait is megpróbálja elérni. A mellékszereplők többsége ettől függetlenül kellemesen szimpatikusra sikerült, személyiségüket megismertük annyira, hogy ne tűnjenek nagyon vázlatosnak, bár sajnos nem is beszélhetünk igazán kidolgozott jellemekről.
 
A fentiek alapján úgy tűnhet, mintha Az Árny fia nagyon rossz lenne, pedig erről szó sincs, hiszen a felszínen mindvégig szórakoztat és élvezetes marad, nincs hiba sem az olvasmányos stílusban, sem az izgalmak és feszült momentumok adagolásában. Azonban ha kicsit mélyebbre tekintünk, már előtűnnek a regény hiányosságai – legyen szó a háttérvilág vagy a karakterek kidolgozásának sablonosságáról, melyeket kijavítva sokkal jobb is lehetett volna a könyv. Remélem majd a folytatások kárpótolni tudnak a középszerű nyitányért, hiszen a lehetőségek ott rejtőznek a koncepcióban, csak ki kell őket használni.