Főkép

„A történetek gyakran sokkal többek, mint alkotóelemeik összessége, olyanok a szememben, mint a befejezetlen térképek, amelyek eddig még felfedezetlen tájakra kalauzolnak, és arra várnak csak, hogy berajzolják a fellelt összekötő kapcsokat.” – írja Joanne Harris Egész évben karácsony címmel megjelent novelláskötetének bevezetőjében. Mintha csak erről a könyvről írta volna.

 

Reif Larsen első könyve ez, 2009-ben jelent meg Amerikában, rakás kiadó licitált a kiadási jogáért, és közel egymillió dollárt kapott érte. Ám ha nem készül belőle mozifilm az Amélie csodálatos élete című filmtörténeti remeket is jegyző Jean-Pierre Jeunet rendezésében (mely februárban kerül a mozikba), aligha jelent volna meg magyarul. A könyv ugyanis sajátos formátumú, tele apróbb-nagyobb ábrákkal, illusztrációkkal (nekem a régi fizika tankönyveim jutnak róla eszembe, csak ezt összehasonlíthatatlanul jobban szeretem). Mióta először láttam, vártam rá, és tudtam, hogy szeretni fogom. Van, hogy megérzi ezt az ember.

 

Bár a magyar kiadás filmes borítója alapján mesekönyvnek vélhetnénk, nem az. De azt hiszem, aki kiskamaszként képes elolvasni és élvezni mondjuk Mark Twain Tom Sawyer/Huckleberry Finn könyveit, az bátran belevághat. De elsősorban azoknak ajánlom, akik valami különlegesre vágynak. Rengeteg más könyv eszembe jutott róla, nem is kezdek bele felsorolni, inkább csak annyit jegyeznék meg, hogy a regény nagy rajongója, bizonyos Stephen King még Thomas Pynchont is felemlegette vele kapcsolatban…

 

A történet főhőse és mesélője T.S. Spivet, a tizenkét éves térképrajzoló zseni, aki Montanában (az USA egyik, Kanadával határos államában, vagy ha úgy tetszik, Isten háta mögött) él. Van neki két furcsa szülője (anyja bogarász biológus, apja megrögzött cowboy), egy nagyjából átlagos nővére, és volt egy öccse is, aki nem sokkal a regény kezdete előtt meghalt egy balesetben. Ahogy haladunk előre a könyvben, úgy tudunk meg egyre többet róluk is, és arról, hogy T.S. önmagát okolja Layton haláláért.

 

Egy nap T.S. telefonhívást kap a washingtoni Smithsonian Intézettől, mert rajzaival elnyerte a rangos Baird-díjat. Csakhogy az Intézetben nem tudják, hogy egy gyerek alkotásairól van szó. T.S. pedig hirtelen ötlettől vezérelve és senkinek sem szólva mindent hátrahagy (kivéve egy bőröndre való szextánst, jegyzetfüzetet, miegyebet, amire térképrajzoláshoz szüksége lehet), és felszökik egy tehervonatra, hogy egymagában eljusson a fővárosba. Utazása számtalan kalandot, veszélyt és viszontagságot hoz, belsőt s külsőt egyaránt, de nem ér véget azzal a beszéddel, amit T.S.-nek adnia kellene a Smithsonian tudósai előtt, a díjátadó estélyen.

 

A történetnek van egy önmagában is épp eléggé kacskaringós fő szála, melyre pusztán az utazás miatt is millió dolgot lehet felfűzni, ám ehhez T.S. káprázatos elméje, lenyűgöző megfigyelései, visszatekintései és persze rajzai, térképei még további miriádnyi apró részletet tesznek hozzá. Emellett a könyv egy részében T.S. geológus üknagyanyjának történetét olvashatjuk, aki többek között a híres amerikai írónő, Louisa May Alcott kortársa és ismerőse volt – talán nem túlzás feltételeznem, hogy némileg őt idéző stílusban íródott a kötet ezen része.

 

A T.S. Spivet különös utazása több, mint az „őt” alkotó tömérdek részlet összessége. Az olvasó számtalan ponton kapcsolódhat hozzá. T.S. például egyszerre furcsa a korához mérten pláne lenyűgöző műveltségével és kifinomultságával – ugyanakkor pedig végtelenül szeretetreméltó, hiszen mindezek ellenére nagyon is gyerek még. Amilyen okos, annyira terhelt, és hiába tud nagyon sokat a világról, ugyanolyan kiszolgáltatott annak különféle veszélyeinek, mint bármelyikünk volt tucatnyi évesen. Noha rendkívül egyéni figura, különféle módokon problémás kapcsolata szüleivel, testvéreivel, de még akár tanáraival is csupa olyan részlet, ami megérintheti az olvasót.

 

Vagy vegyük azt, hogy T.S. mindenről, de tényleg mindenről térképet rajzol: megfelelő szemszögből nézve tán kissé dilisnek tűnhet emiatt. Egészen addig, amíg az olvasó bele nem gondol, milyen (volt) gyereknek lenni, felfedezni ezt az egyszerre csodás és ijesztő világot. T.S.-nek csupán sajátos megoldása van arra, hogy megértse, feldolgozza a világot, az életet. Idézem, mit mond erről: „Szilárdan hittem azonban, hogy a térképrajzolás szertefoszlatja egy gyermek sok indokolatlan hiedelmét. Az itt és az ott távolságának megmérése valahogy megszüntette a kettő között elterülő dolgok titokzatosságát, és mivel gyermekként korlátozott tapasztalati tudással rendelkeztem, az itt és ott között fekvő terület ismeretlensége rémisztően hathatott rám. Mint a legtöbb gyermek, addig én sem jártam ott. Sőt még itt is csak alig.”

 

Régóta úgy gondolom, hogy a gyerekek úgy látnak nagyon sok mindent, ahogy mi felnőttek – akiknek már megvan a magunk térképe, betanult sémája a világra – már nem tudunk. De ebben az is benne van, hogy azért is látják úgy, és azért tudnak olyan okosakat és megdöbbentőeket mondani, mert nincs meg hozzá az a fogalomkészletük, ami a felnőtteknek a mindennapi túléléshez kell, de ami egyszersmind le is korlátozza őket.

 

Na, és az is nagyon jó ebben a könyvben, hogy amikor már kezd túl sok lenni abból, hogy T.S. rácsodálkozik, milyen hazug és álságos és képmutató a felnőttek világa, akkor Larsen csavar egyet a történeten. De azt sem úgy teszi, ahogy mások. Az olvasó már viszonylag korán rájön, hogy ez nem egy átlagos könyv, és nem csak a lapszéleken folyton felbukkanó képek és megjegyzések, jegyzetek miatt, így szinte számít a meglepetésekre. Larsen mégis meg tud lepni. Olyan könyv ez, hogy amikor azt olvastam benne, hogy T.S. összeolajozta a kezét, akkor önkéntelenül is rápillantottam a sajátomra, hogy piszkos-e. És nem csak a vonat viszi messzire a fiút, s az út a fiút önmagában, de az olvasót is viszi.

 

Volt kritikus, aki sajnálkozott, hogy nem volt egy erős kezű szerkesztő Larsen mellett, hogy a könyv végét ráncba szedje. Az az érzésem, ő nem értette ezt a könyvet. És én sem értem, hanem érzem. Még csak nem is az benne a pláne, hogy ki-ki úgy értelmezi, ahogy akarja, hanem az, hogy utaztat, de nem ad mindenre magyarázatot.

 

A könyvhöz illő, sajnos csak angolul elérhető honlap, amihez foghatóval ritkán találkozni, rengeteg plusz információt ad hozzá, és elrejtett részletekben a történet folytatása is rajta van – legalábbis egy adott nézőpontból. Aki a regényt nem olvasta, ne is nagyon ássa bele magát. De érdemes azért ránézni, mert ugyanazt az izgalmas sokszínűséget képviseli, mint maga a könyv – amit viszont csakis igazi könyvként lehet és szabad olvasni, varázsához ez a formátum is szervesen hozzátartozik.

 

Ritka élvezet, egészen különleges, elbűvölő és szívszorító élmény volt ezt a könyvet olvasni. Larsen elképesztő bravúrt hajtott végre, annyi mindent rakott össze itt, a gyereklélektantól Amerika történelmén és kultúrtörténeti érdekességein, mitikus és örök irodalmi toposzokon át a társadalomkritikáig (és még hosszan sorolhatnám), s ahogyan tette. Hogy mindennek helye van, még ha nem is mindent ért az ember – csak most jut eszembe, hogy ez végül is pont olyan, mint az emberi élet… De mindezt megfejelte valami nagyon nehezen körvonalazható hangulattal, atmoszférával, amiben benne van T.S. fura személyisége, gyásza épp úgy, mint maga a gigászi ország, amin keresztülmegy, az évszázadok, amik finn őseitől elválasztják őt és az értékválságban lévő jelent – s hogy mindez valami végtelen nyugalmat, békét is áraszt a mélyén.

 

Míg olvastam, voltak halvány megérzéseim, amik csak elrepülő madár árnyaként suhantak át az agyam hátuljában – és melyekről végül bebizonyosodott, hogy helyesek voltak. Ezek egyike volt a tudatküszöb alatti gondolat, ami csak a kötetzáró köszönetrovatnál ugrott elő érzékelhetően, s végül egy, a neten talált írás igazolta: Larsen zen buddhista. A könyve nem buddhista, de ilyen agy kell hozzá, hogy valaki ilyet írjon. Lásd.: „…van bennem egy homályos érzés, méghozzá állandóan, mint valami halk, zümmögő hang, amelyik minden más mellett is hallatszik, szóval az az érzésem, hogy eleve tudunk mindent, csak valahogy elfelejtettük, hogyan kell kiaknázni ezt a tudást.”