Főkép

Codricnak nincs jó napja. Vagy éve. Napok óta alig evett, szomjas és fáradt, paripája pedig leginkább egy csontvázra kezd emlékeztetni. De töretlenül halad előre a dirwani Fekete Síkság végeláthatatlan pusztáján, csak hogy elérjen végül áhított céljához, az Aranyvároshoz – és annak mesés gazdagságához. A pusztaság azonban olyan feladatok elé állítja, melyet kérdéses, hogy túlélhet-e egyáltalán: a tűzföldi barbárok különböző nemzetségeinek harcába keveredik, a Pókok és a Kígyók is meg akarják ölni, miközben egy talán minden létezőnél veszélyesebb ellenfél készülődik, hogy uralma alá hajtsa nem csupán a Tűzföldet, de egész Worlukot. Az Őskáosz szolgái elől nincs menekvés, s úgy tűnik, felesleges felvenni a harcot vele, úgysem lehet legyőzni – Codricot azonban nem olyan fából faragták, hogy könnyen feladja.

 

Szóval izmos barbárok, hatalmas mágusok, gusztustalan pókok és harcias nők. Meg a nagybetűs Káosz, mindenféle ocsmány rémségével együtt. Egy kicsit régimódinak tűnik? Az is, de ez semmit sem von le az érdemeiből – noha aki a tartalom alapján inkább menekülne, azt nem tartóztatnám, hiszen a Codric egy pillanatig sem ad mást, mint amit ígér. Kisebb-nagyobb aggályaim nekem is voltak, ezt nem tagadom, s azt sem mondanám, hogy teljesen alaptalannak bizonyultak a félelmeim, mégis nagyszerűen szórakoztam. Titka valószínűleg ugyanabban rejtőzhet, mint úgy általában az egész sword & sorcery stílusé: a megfogalmazott témák halhatatlanságában és persze a tisztességesen megírt szövegben.

 

Mert hogy világmegmentő hősökre mindig szükség van, Codric pedig klasszikus példája a Conan nyomdokaiban járó archetípusnak – viszont izgalmas figyelni, hogy olykor kicsit meg is haladja a kimmériai barbárt: a nemesi származású Codricot ugyanis sokszor csak a kapzsiság, a hatalomvágy és a végtelen gazdagság ígérete hajtja. Hiába keveredik bele az Őskáosz ellen vívott összecsapásba, hiába vezeti hadait a mindent legyűrő erő ellen, látszólag még mindig csak a kincsek utáni vágy hajtja, ezért pedig gyakorlatilag bármit hajlandó megtenni. Karaktere mégsem fordul át antihőssé, a mellette álló alakok ugyanis újra és újra visszaterelik a megfelelő útra, hogy ne felejtse el, miért érdemes küzdeni (és ezért leszek nagyon kíváncsi az elvileg már készülő folytatásra, ugyanis a befejezés közel sem sikerült megnyugtatóra ilyen téren).

 

Hiszen küzdeni kell, mindig és minden körülmény között. Pókfajzatokkal, a dombok rejtekében élő nomádokkal vagy magával a Káosz mindenre elszánt pokoli hadseregével: tulajdonképpen mindegy is, csak véres és izgalmas legyen; valahogy így lehetne összefoglalni a kard és boszorkányság műfajának hitvallását. Amivel tulajdonképpen semmi gond sincs, amennyiben a szerző képes ezt megfelelő élvezeti értékkel, az önismétlést és az unalmat kikerülve tálalni, márpedig Muldoomnak nem kell szégyenkeznie, toposzokból építkező cselekmény ide vagy oda. Persze azért éreztem kisebb hiányosságokat, a gyakorlatilag önálló novellának beillő regénykezdetet például nehéz megbocsátani (főleg, hogy az Éjféli erdő után már másodjára találkozok ugyanazzal a szöveggel), hogy a dramaturgia problémáiról ne is beszéljek, ám mindez csak kevéssé árnyalta a szórakoztatást.

 

Ugyanis mindettől függetlenül elég hamar el lehet merülni a barbár törzsek uralta Tűzföld harcokban bővelkedő történetében, ahol Codric személye biztosítja a kellő számú kalandot és izgalmas összecsapást. A történet komorsága remekül megadja az alaphangulatot, amit a később előbukkanó sötét teremtmények csak tovább fokoznak, arról nem is szólva, hogy a végére egészen nagy magaslatokba (átvitt és szó szerinti értelemben is) érő események sokáig emlékezetes pillanatokat tartogatnak a számunkra. Így aztán bátran állíthatom, hogy a stílus kedvelőinek tökéletes választás lesz – aki viszont még bizonytalan, annak a szerző nemrég megjelent gyűjteményes kötetét, a már emlegetett Éjféli erdőt ajánlom előbb, hátha jobban kedvet kap hozzá. Már csak a nagyságrendekkel szebb borítókép miatt is...