Főkép

Eric Muldoomot (vagy inkább Berke Szilárdot) talán nem kell bemutatnom a honi fantasztikus irodalom ismerőinek, elvégre olyan szerzőről van szó, akinek több kötete is megjelent már, ráadásul nevéhez fűződik Ammerúnia világa is, mely az évek alatt egyre nagyobbá kezd válni: mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy novellapályázatokat hirdetnek meg, valamint újabb antológiák jelennek meg a „logó” alatt. Ettől függetlenül mindezidáig nekem egy hasonló kiadvány sem került a kezembe, így aztán rögtön felfigyeltem, amikor kiderült, hogy „új” Muldoom-kötet jelenik meg – mivel a novellák között szép számmal helyet kaptak ammerúniás írások is, mindenképpen szerettem volna olvasni.

 

Azért csak „új” ez a kötet, mert az elmúlt másfél évtized különböző fantasy antológiáiban már egyszer olvashatták őket az érdeklődők, viszont így összegyűjtve, valamint a megfelelő helyeken némileg átdolgozva, most jelentek meg először. Ez a gyűjteményes kiadás pedig már csak azért is igen örvendetes, mivel új olvasókat, netalán új réteget szólíthat meg – nem véletlen, hogy habár Muldoom veterán szerző a Cherubion kiadónál, az új könyv mégis a Delta Vision magyar írókat befogadó sorozatában jelent meg. Az persze más kérdés, hogy ez a lehetséges új réteg mégis ki lesz: félek attól, hogy a kötet tematikája, a bemutatott novellák stílusa túlságosan régimódinak bizonyul, és nem kapja meg azt a figyelmet, ami egyébként a színvonal alapján járna az egyes történeteknek.

 

Hiszen a novellákkal valójában semmi gond nincs – csak az általuk képviselt sword & sorcery zsánerrel kapcsolatban vannak aggályaim: valóban van még létjogosultsága a kigyúrt barbároknak a XXI. századi fantasztikus irodalomban? Én azért bízom abban, hogy valamennyi akad, elvégre nem lehet mindig újat mutatni, néha az is elég, ha valami klasszikust kapunk az elvárt minőségben. Márpedig klasszikus akad bőven az Éjféli erdő lapjain: csontlovagokkal, pókfajzatokkal, fúriákkal, boszorkányokkal és még ki tudja hányféle és –fajta rémséggel találkozhatunk az egyes történetek során, dús keblű hölgyekkel, dagadó izmú barbárokkal és érzelmes elfekkel a főszerepben. Nincs is ezzel gond, a Robert E. Howard nyomdokain járó író jó érzékkel vegyíti az egyes zsánerelemeket, az „eredmény” pedig egyértelműen szórakoztató – csak kételkedem abban, vajon „elég”-e.

 

Persze ezeket az aggályaimat már rögtön az első novellában („Lovag a ködből”) megcáfolja, olyannyira elmozdul ugyanis a sötétebb hangulat felé, hogy már dark fantasy-ről beszélhetünk, rendkívül hatásos jelenetei vonzzák a figyelmet. Ez megmarad a folytatásban is, hamar kiderül, hogy Muldoom nagyszerűen ért a szuggesztív, már-már hatásvadász, de még épp nem túl manipulatív pillanatokhoz, például a „Vérhold” a maga tízoldalnyi hosszában folyamatosan a sötét-baljós, enyhén horror-ízű hatás alatt tart. A kötet első nagyobb egységében (három részre van ugyanis osztva ez a bő háromszáz oldal) a hasonló stílusú novellák uralkodnak, bosszútörténetek (a „Hollók” igen kiválóan sikerült) és más, ezeknél még kevésbé vidámabb alkotások gyűltek össze: a kedvencem talán a „Jégmadár”, melyben elsősorban a karakterekre építkezik, így válik kiemelkedően hatásossá a cselekmény is, de a „Fagyboszorkány”-t is a legjobbak között tartom számon.

 

A második egységben mintha a kicsit vidámabb írások kerültek volna előtérbe (én legalábbis más rendezőelvet nem találtam), bár a vidám nem is szerencsés kifejezés: inkább egyfajta kegyetlenségükben komikus sztorik ezek, ahol a pórul járt emberen lehet leginkább nevetni. A „Szüzek vacsorára” bizonyult talán a legkiemelkedőbbnek, a főszereplő könnyed lazasága és humora hamar megnyert magának, de „A legendák könyve”, amelyben Muldoom egyik főbb karakterét, Aldyr Dou’narrt mutatja be, legalább ennyire szórakoztatónak bizonyult – az biztos, hogy kíváncsi lettem a többi velük kapcsolatos novellára is. Viszont a szintén emblematikus Kullgan eredettörténetét („Lidellé Tornya”) már jóval kevésbé élveztem, valahogy nem tudott megfogni ez a klasszikus stílusú írás, noha itt aztán tényleg mindenféle szörnyeteg előkerül.

 

A harmadik, befejező részben mindössze két novella kapott helyet: míg „A Varjú története” egy jól megkomponált várostrom érzékletes leírása, addig a „Démonlovasok” az önálló regénnyel is rendelkező Codric figurája köré szerveződött. Ez utóbbi olyan módszeresen viszi tovább a „ponyvás” sztereotípiákat, hogy az már-már szatirikus: a barbár és frissen megismert társa rémisztő pókok fészkében, gyakorlatilag két kardcsapás között kezd el szeretkezni, miközben nászhelyükre harcias póklények akarnak betörni – én nem bírtam megállni nevetés nélkül, pedig ez egy ilyen műfaj.

 

Akárhogy is, Eric Muldoomot olvasni gördülékeny, olvasmányos történetvezetése, emlékezetes és hatásos jelenetei, valamint nem utolsósorban kissé „idejétmúlt”, netalán „nosztalgikus” stílusa miatt mindenképpen maradandó élményt jelent. Manapság már ritkán lehet találkozni hasonló témákkal (hacsak nem a Cherubion kiadó egyes antológiáiban), így mindenképpen becsülendő, hogy olvashatjuk ezt a novelláskötetet. Azért reménykedek abban, hogy néhány olvasó az Éjféli erdő miatt fedezi fel a fantasy eme alműfaját, vagy legalábbis jól szórakoznak az írások olvasása közben. Én mindenesetre élveztem – annyira, hogy a különféle elf-főszereplésű történetek miatt kedvet kaptam Ammerúnia világának részletesebb megismerésére is.