Főkép

Nem sokkal a 26. Képregénybörze előtt jelent meg a hazai Lucky Luke sorozat 18. füzete, ami ezúttal a korai évekből idéz, hiszen A 20. lovasezred eredetileg 1966-ban jelent meg könyv alakban (egy évvel korábban folytatásokban volt olvasható). Ha csak a dátumot nézem, kifejezetten bámulatos, amit Morris csinált, hiszen képregénye semmit sem kopott, ugyanúgy szórakoztató, mint mondjuk húsz évvel ezelőtt.

 

Lucky Luke ezúttal diplomáciai küldetést kap a kormánytól: feladata a béke megőrzése a vad nyugaton, ahol a cheyenne indiánok és a kirendelt lovasság között egyre nő a feszültség. Ez persze nem is olyan egyszerű feladat, hiszen a szembenálló felek vezetői finoman szólva sem hajlanak az egyezségre, illetve mindig történik valami skandallum, aminek eredményeként borul a béke. A sorozat kedvelői számára nem jelent újdonságot Luke és a hadsereg közötti együttműködés, legutóbb Az apacsok szorosa című füzetben láttunk hasonlót. A hangulat továbbra is vidám, ami figyelembe véve azt a tényt, hogy milyen kegyetlenségeket művelt a lovasság az indián háborúkban, nem kis teljesítmény. A képregényben nyoma sincs népirtásnak, sorozatos szerződésszegésnek – két jellemes csoport nézi egymást közelről, fegyverrel a kézben, és miközben rendre az előítéleteknek megfelelően viselkednek, váratlanul megidéződik egy teljesen más médium.

 

Jelesül nekem olvasás közben végig a klasszikus western filmek jutottak eszembe, mégpedig az aranykorból, olyanok, mint például John Ford lovastrilógiája (Apacserőd, Sárga szalagot viselt, Rio Grande). Ott láttam ennyire makacs tiszteket, közös nótázást, megtermett altiszteket, valamint lovassági bált. Persze mind a filmek, mind a képregény messze esnek a valóságtól, hiszen a legtöbb helyen nem volt fal a katonák szállása körül, nem volt víz, nem volt kínai mosodás, és általában alkoholizálással harcoltak az unalom ellen. De itt abba is hagyom, hiszen nincs nagyobb dőreség, mint egy humoros sorozaton számon kérni a hitelességet.

 

A korábbi epizódokhoz viszonyítva  egész jól sikerült A 20. lovasezred, hiszen a kellőképpen fordulatos történeten túl szinte folyamatosan biztosított a nevetés. Egyrészt szegény rézbőrűek kerülnek rendre olyan helyzetekbe, amin fehér észjárással csak nevetni lehet (békepipa, füstjelzések használata a hétköznapi kommunikációban, indiánok elnevezése), másrészt a lovasság hétköznapjainak bemutatása is módfelett mulatságos lett (például a krumplipucolás). Ez utóbbit akkor tudja igazán értékelni az ember teljes szépségében, ha annak idején a saját bőrén is megtapasztalta a katonáskodás „örömeit”.

 

Luke nyomkeresőként egyszerre viselkedik bennfentesként és civilként, de még az ő kivételes képességeit is próbára teszi a szembenálló felek makacssággal társított leleményessége. A végeredmény persze nem lehet kétséges, de többek között épp ezért a kiszámíthatóságért szeretem a sorozatot.