Főkép

Justin Timberlake 2013 elején jelentette meg az éleslátásra utaló The 20/20 Experience című albumát, ami olyannyira jól sikerült, hogy alig pár hónapra rá ki kellett adni a kiegészítést, avagy folytatást, mely hasonlóan hibátlan nagylemez lett. Elsőre esetleg önkényesnek vagy erőltetettnek tűnhet a párhuzam, de valami hasonlót éreztem megtörténni Lackfi János találóan Milyenek a magyarok?-nak elkeresztelt kötetével, igaz, itt jóval hosszabbra nyúlt a lappangási idő, így szinte napra pontosan egy év választja el egymástól a két könyvet, ráadásul az első azóta fordításban is megjelent. A magas színvonal és a méltán megérdemelt siker azonban mindkét produktum vitathatatlan jellemzője, a hajszálpontos találatok pedig úgyszintén összekapcsolják a két műkomplexumot. A maradandóbb értéket – számunkra legalábbis mindenképp – mégis Lackfi János alkotta meg.

 

Sztereotípiákon innen és túl: valami efféle alcímmel lehetne illetni az első és a – mondjuk úgy – toldalékkötetet is. Első látásra voltaképp semmi újdonsággal nem találkozhatunk a könyvben, és nem csupán azért, mert ha tagadjuk is, mégiscsak ismerjük magunkat, vagy legalábbis magunkra (másokra) ismerünk, hanem amiatt is, hogy a viccek, humoros anekdoták sokszor az interneten, például közösségi oldalak posztjaiban is gyakran (voltak) olvashatók. Rögtön felmerül persze a kérdés, hogy akkor mi végre kell ezeket kötetben közreadni, ha puszta gyűjteményről, utánközlésekről van szó. A saját válaszom egyértelműen az, hogy Lackfi János européer szemlélete, intelligens humora és mindenekelőtt finom nyelvi megoldásai miatt. Mert ha nem egy svungra igyekszünk ledarálni az egész kötetet, hanem elelmélkedünk a mondatokon, észrevehetjük, mennyire gondosan felépített szerkezeteket láthatunk magunk előtt, mennyire finoman szövi át őket az irónia, és hogy milyen zseniálisan bújnak meg bennük a nyilvánvaló utalások mellett az inkább csak beavatottak számára érthető kiszólások.

 

A szerző tehát le sem tagadhatná, hogy munkaeszköze, vagy inkább az általa megmunkálandó anyag: a nyelv. Meglehetősen hosszan el is időzik a magyar nyelv – és általában a nyelvek furcsasága és furcsaságai felett –, és mint minden nyitott elme, tudományos tárgyilagossággal állapítja meg, hogy bár minden nép kommunikációjának alapja egyszerűnek és ésszerűnek tetszik a beszélők számára, kívülről szemlélve mindegyik kizárólag a belső logikáját követve nem nevetségesen ostoba. Lackfi János persze nem fogalmaz ennyire sarkosan, sőt, humorba rejtve talán észre sem vesszük, mennyire alapvető igazságokat mond ki, és milyen mérvű tanultságról és gyakorlatról árulkodik mindez. Időnként a Borbás Mária tollából származó A bűnbak bégetése és az Így irtunk mi című bakikollekciók jutottak eszembe e fejtegetésekről, és ha Lackfi János nem is a szerkesztő szemével szemezget, a költő, fordító, tanár és nyelvművelő évek során felgyülemlett tapasztalathalmaza éppily értékes lehet.

 

Ezenkívül olvashatunk borongósabb gondolatokat is, egyértelműen feketébb humorral megspékelve – például egészen adekvát módon a magyarok pesszimizmusáról. Persze ezekből a karcolatszerű fejezetekből sem hiányoznak az olyan poénok, melyeken hangosan felkacagunk, összességében mégis inkább olyasmikről esik szó, amiken jobb lenne össznépileg változtatnunk. A történelmünk, a politika és egymás megítélésében vészesen megosztottak vagyunk, és nagyon is szükségünk lenne olyan emberekre, akik – mint, mondjuk, Lackfi János – képesek felülemelkedni a kicsinyes ellentéteken, és alkalmasak arra, hogy összebékítsenek.

 

Ám még itt is dominál a közös tapasztalat, és ha sikerül végre nem túlzottan komolyan venni önmagunkat, talán átléphetünk a minket ezer éve sújtani látszó balsorson, és önfeledtebben örülhetünk annak, hogy nem csak amerikai popsztárok érhetnek el rendkívüli sikereket, hanem honfitársaink is, méghozzá idehaza. És ez, most még úgy tűnik, nagyon nem jellemző a magyarokra, de hátha egyre többen leszünk ilyenek.